Dubina je puna muka, nemi svet,
A mélyben néma, hallgató világok,
u ušima mi tišina urla i povičem,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
ali odgovora nema iz divlje,
de nem felelhet senki rá a távol,
daleke, ratom omeđene Srbije,
a háborúba ájult Szerbiából
a ti si daleko. Glas tvoj dopire
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
kroz snove – danju srce te dotiče –
s szivemben nappal ujra megtalálom,
pa ćutim, dok neke ohole biljke
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
oko mene sa prirodom se mire.
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Ne znam, kad mogu te ponovo sresti
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
bila si čvrsta, teška, kao poema,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
i lepa kao svetlost, kao senka,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
koju i nemo i slepo bi našao,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
sad si izvan horizonta, očima
most bujdokolsz a tájban és szememre
te tražim, um te iznutra priziva,
belülről lebbensz, így vetít az elme;
stvarnost u san je sada pretvorena,
valóság voltál, álom lettél ujra,
utonulo u bunar puberteta
kamaszkorom kútjába visszahullva
ljubomorno pitam: voliš li me još?
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
i da na vrhuncu mladosti jednom
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
supruga ćeš mi biti, – opet se nadam
a hitvesem leszel, - remélem ujra
i kad se na budne staze vraćam
s az éber lét útjára visszahullva
znam, da jesi. Supruga i družica –
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
samo daleka! Iza tri surovih granica.
csak messze vagy! Túl három vad határon.
Već je jesen. Zar me ovde ostavlja?
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
Na poljupce jasna su sećanja;
A csókjainkról élesebb az emlék;
čekajući čudo provodim vreme,
csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
dok smrtonosni rojevi zuje iznad mene;
bombázórajok húznak el felettem;
diveći se plavetnilu neba tvoje oko
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
sam video, ali postalo je mračno
de elborult s a bombák fönt a gépben
i bombama je padati htelo. Rob sam –
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
uprkos njih živim. Procenio sam
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
postojanje i sve što nadu priziva,
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
i duž puteva duha i granica –
megjártam érted én a lélek hosszát,
do tebe stižem; preko jarkog žara,
s országok útjait; bíbor parázson,
ako treba i kroz strahote pakla
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
ću se probiti i vratiti; ako treba
majd át magam, de mégis visszatérek;
biću tvrdokoran kao kora drveta,
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
a u stalnoj opasnosti smirenost
s a folytonos veszélyben, bajban élő
u zlu odraslih, divljih muškaraca
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
me smiruje i poput hladnog vala:
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
zakon 2×2 me obliva.
a 2 x 2 józansága hull rám.
Lager Heidenau iznad Žagubice u brdima,
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
VIII-IX 1944.
1944. augusztus-szeptember