(živi jedna dama, koja tvrdi da
(él egy hölgy, aki azt állítja, hogy
sam ja reinkarnacija tog pesnika)
én e költő reinkarnációja vagyok…)
Hiljadu puta sam napisao tvoje ime. Hiljadu puta sam prokleo Pun Mesec. Ne mogu prozvati ni dubinu, ni visinu: žensko srce može biti opčinjeno ali ne i njena krajnja volja. Udaješ se, Eleonora, lepa Kraljica Akvitanije: to je državni interes. Ne zavidim ti: Henrik je jednostavno nepodnošljiv. Vepar.
Ezerszer írtam le a neved. Ezerszer átkoztam el a Teliholdat. Nem hívhatok se mélységet, se magasságot: az asszonyi szív megbabonázható ugyan, de végső akarata nem. Férjhez mégy, Eleonóra, Aquitania szép Királynője: ez országod érdeke. Nem irigyellek: Henrik egyszerűen elviselhetetlen. Egy vadkan.
Koliko vepra si ustrelila ili zaklala, Gospodarico moja, u lovu? Ne znam, ali zasigurno mnogo. Štitio te je moj štit ali zaštita ti nije trebala. Za Tebe je svet velika igra vije; i mene si zgrabila i od onda nisi me pustila. (Nisu koristili formule, koje su za takve prilike – na primer – Alhazred na listovima Nekronomikona preporučuje; zalud sam pokušao i primenom metoda Apolona iz Tiane…). Čari, iskonske mudrosti koje sam Ti sam žudnjom i strepnjom nudio, jednostavno si ismejala.
Hány vaddisznót nyilaztál le vagy döftél agyon, Úrnőm, a vadászatokon? Nem tudom, de sokat. Pajzsom védelmezett, ám nem volt szükséged rá. Egyetlen nagy fogócska-játék Neked a világ; engem is megragadtál és nem engedtél el azóta sem. (Mit sem használtak a formulák, amiket az ily esetekre – például – Alhazred ajánl a Necronomicon lapjain; a tyanai Apollonius módszereivel is mindhiába próbálkoztam…) A bűbájt, az ős igéket, miket vágyam és félelmem kívánt Reád, egyszerűen kinevetted.
U gluvo doba noću sukubusi mi budalaštine kreštaju u uho: kako da ti zarobim dušu, krilo, prekrasne grudi; jedva ih stižem oterati. Odavno… Uostalom: ako je ljubav istinska, nepotrebne su vračarije; a Mađioničar je bedast. Na tlo Engleske stupaš, Gospodarico moja, tamo je hladno, vreme kišovito. Još ću isčupati jednu ružu iz moje duše: ostat će tu knjiga – dal prva il poslednja – Mabinogion. Pa ću se udaljiti pre no što Ti budeš otišla. Moje ceste vode na predele gde za ljudsko oko horizont ne postoji. Ni za Tebe, Gospodarico moja; ne mari što od tebe sjajniju, slobodniju ženu nisam poznavao od Nefretete, čije ime – osim tebe – tu još niko nije čuo.
Éjjelente succubusok kántálják fülembe az ostoba tennivalókat: hogyan kössem meg lelked, öled, gyönyörű kebleid; alig győzöm elhessegetni őket. Oly sok éve már… Amúgy: ha igaz a szerelem, a mágia fölösleges; a Mágus pedig ostoba. Angol földre lépsz, Úrnőm; hideg és esős ott a világ. Szakítok hát lelkemből még egy rózsaszálat: itt marad a könyv – az első vagy az utolsó -, a Mabinogion. Aztán távozom, még mielőtt Te is elmégy. Oly tájakra vezet utam, ahol emberi szemnek nincsen láthatár. Még Neked sem, Úrnőm; pedig csodálatosabb és szabadabb asszonyt nem ismertem Nofretete óta, akinek nevét – rajtad kívül – itt még sohasem hallották.
Bit će bolje tako. Pustoši brbljanje, blebetanje, previše popova pokušava mi prodorno gledati u oči. Na početku me ja zabavljalo njihovo znojenje i bedasta brižnost. Sad već nešto drukčije pričaju: prazno mi je mesto na misama; moje telo nikakvo oružje ne može raniti; spominju životinje koje govore; takve stvari o kojima pojma nemaju a kamo li čvrsto saznanje. Jedan biskup – sasvim je sve jedno, koji – tvrdi: na srce mi je Pentagramatom urezan. Ti, Gospodarico moja, znaš istinu; al šta sve sad to vredi?
Jobb lesz így. Dúl a fecsegés, locsogás, és túl sok pap próbál szúrósan nézni a szemeimbe. Eleinte szórakoztatott, mikor folyton beleizzadtak és megfájdult az a tökkelütött fejük. Most viszont már valami mást emlegetnek: üres a helyem a miséken; hogy testem nem fogja semmilyen fegyver; beszélő állatokat; csupa olyasmit, amiről sejtelmük sem lehet, nemhogy bizonyosságuk. Egy püspök – mindegy, melyik – azt állítja: szívemre égetve ott a Pentagrammaton. Te tudod, Úrnőm, az igazat; de mit számít már mindez?
Budi pažljiva sa mantijašima; Kraljice nikad nisu voleli. Od sada bit ćeš Kraljica; ali o Tebi ovisi, dal ćeš biti igračka u ruci Henrika ili ćeš ga tako pokretati, kao marionete spretni mletački lakrdijaši. Ipak, strepim zbog tebe: protiv zlobe nagnut čežnjom muškarca i napunjen silom i snaga večne Eve može biti malo; križevi nemiosrdnosti su već stolećima zabijeni, njihovi gresi do nebesa protežu.
Vigyázz a csuhásokkal; sosem kedvelték a Királynőt. Ezután Királyné leszel; ám Tőled függ, Henrik játékszerévé válsz-e, vagy úgy mozgatod őt, mint az ügyes velencei mutatványosok a bábokat. Mégis féltelek: a férfivágy tüzelte, hatalommal eltelt gonoszság ellen még az örök Éva ereje is kevés lehet; az irgalmatlanság keresztjei pedig már ezer éve állnak és bűneik az egekbe kiáltanak.
Juče sam te video u vrtu; ne opraštam se. Ispod tvog jastuka je rukopis od pregamenta: radi s tim po svojoj volji. Neka te Sunce i Zvezda prati, Eleonora, ljubav tvog trubadura je besmrtna. Molim te: oslobodi tvoje ptice iz kaveza. Trudit ću se da se vrate u njihovu daleku domovinu, zajedno ćemo leteti: Chrétien de Troyes.
Tegnap láttalak a kertben; nem búcsúzkodom. Párnád alatt ott a pergamenre rótt kézirat: tégy vele, ahogy tetszik. Nap és Csillag kísérjen, Eleonóra, lovagod és dalnokod halhatatlan szerelme. Arra kérlek még: a kalitkákból engedd szabadon madaraidat. Gondoskodom róla, hogy messzi hazájukba eljuthassanak, hiszen velük repülök én is: Chrétien de Troyes.
Zaboravan je čovek. Uskoro, nadam se, od mene ni glasa neće ostati.
Feledékeny az ember. Remélem, nemsokára hírem se marad.