Odjedanput zastane na negdašnjim

Hirtelen megtorpan az egykori

prostorima, ulicama, trgovima,

helyszíneken, utcákon, tereken,

kafanama gde još ne tako davno

kavézókban, ahol jóleső fáradtsággal

sa prijatnim umorom u

a tagjaikban a reggelijüket költötték

udovima doručkovali,

nem is olyan régen még,

ispred barokne propovednice

a nagytemplom barokk szószéke

velike crkve, pogledavši na balkon

alőtt, a templomtorony körerkélyére

tornja gde su se jednog leta

felpillantva, ahová azokon a meredek

strmim drvenim stepenicama

falépcsőkön felmásztak valamelyik

penjali, i iste sobe

nyáron, és ugyanazokat a

traži, u uglu na iste

szobákat keresi, ugyanazokra a székekre

stolice, kožom prekrivene

ül le a sarokbann, a bőrbevonatú

klupe u blizini centra sedi,

padokra a központ közelében,

iste melodije čuje,

ugyanazokat a zenéket hallja,

na ista mesta se vraća

ugyanazokra a helyekre megy vissza,

gde su u šumama zajedno hodali,

mint ahol együtt jártak az erdőkben,

gljive, biljke ispituje,

a gombákat, növényeket vizsgálja,

jezera promatra, gde još ne

a tavakat figyeli, ahol nem is olyan

tako davno..., da,

rég még..., hát igen,

i gradove posećuje

és városokban jár, amelyek

koji više

már nem

nisu isti,

ugyanazok többé, a

u parkovima, krčmama, gostionama,

parkokban, bisztrókban,vendéglőkben,

praznim čumezima, između zidova

az üres csónakokban, kis garniszállók,

konaka, motela, prenoćišta

motelek és panziók falai között

čuvši po koji poznat glas

kapja fel – hiába – egy-egy ismerős

glavu – zalud – diže...

hangra a fejét...