Širi se prozor Žane Nikolove
Zsána Nikolova ablaka tárva
na vitke jablane, na pakao živih
ingatag jegenyékre, eleven tüllök
koprena, svetlost, vir obalnih para,
poklaira, fényre, pára-örvényre,
ali ona okreće leđa proleću,
de ő a tavasznak hátat fordít,
uzalud je čarolija, bitka u zraku
hiába a tünemény, levegőt-kavaró
isprepletenih žutih i crnih ptica,
sárga és fekete madarak csatája,
pad perja, krvareći kljunovi,
csőrök vércseppje, tollak esése,
jer ona i brdu okreće leđa
mert ő a hegynek is hátat fordít,
visokom čelu srebrnih žila,
ezüst-erű magas homlokának,
snežnom - vodenom zastoru, medvedi
hóvíz-függönynek, miatta a medvék
mogu se tući u kosom ringu duge,
bokszolhatnak ferde szivárvány-ringben
i može se zeleno smračiti,
és beborúlhat a zöld övezet,
zidove rušeći svake sekunde vepar
falait robbantva pillanatonként
može besno izdisati zvezdane avlije,
udvaros csillagokat röföghet a vadkan,
njuškom razrovati sitnu ljubičastu suknju:
ormánya feltúrt pici lila szoknyát:
ljubičicu do meseca danju dići,
emelhet ibolyát a nappali holdba,
jer ona i mesecu okreće leđa,
mert ő a holdnak is hátat fordít,
okreće leđa beskonačnosti,
hátat fordít a végtelenségnek,
vrtećim silama u kolevci zvezda,
csillag-bölcsőkkel forgó erőknek,
svemirskom vladaru drugih ritmova,
más ritmust átverő űri királynak,
užarenim leševima nebesa,
az űr kigyulladt hulláinak, úszó
jadima plovećih kometa, divljoj
üstökösöknek s nyüveiknek, a vad
oluji osnovnih čestica -
elemi részek zivatarának –
jer naša patnja je zanimljivija,
mert a mi tragédiánk érdekesebb,
jer naša patnja je moja i tvoja krv,
mert a mi tragédiánk vérem és véred,
u usporedbi sudara duša
lélek és lélek karambolához
sićušne su katastrofe svemira -
minden űrbeli katasztrófa törpe –
ozareno ovde je čovek nimfa,
ragyogva itt ember tündérkedik,
ništavnim proglasi cirkuse neba,
s mennyei cirkuszokat semmibe siklat,
nestaju joj sa površine leđa
háta síkjától tavasz és madarak,
ptice i proleće, opijena divljač,
mámor-szakállú vadak, a világ
tornjevi sveta, samo ona postoji u
tornyai letűnnek, csak ő létezik
svilenom mraku, ipak ne u žalu,
selyme éjjelében, mégse gyászban,
od samoubilačkog žara pesnika
költők öngyilkos tüzétől virúl,
buja, iz grla rađa mi anđela,
torkából megszüli nékem az angyalt,
anđela sudbonosnih strasti, evo,
a végzetes szenvedély angyalát, íme
podrhti usamljena kapela tela,
ropog a test árva kis kápolnája,
izbija taj krilati iz Vizantije,
jön ama bizánci szárnyas kifelé,
u podnožju zuba nakostrešeno
a fogak küszöbén ágaskodva
se razvija perjasto, grivasto
növekedik szárnyasan, sörényesen,
tumarajući poklon, san krvi
delelő ajándék, álma a vérnek
ispuni u groznicu pretvoreni zrak,
betölti a lázzá vált levegőt,
prepolovi ga, glavom mene cilja:
repeszti ketté, feje rámcéloz:
biserna krila su za mene tuča,
gyöngyfüggöny-szárnya jégverés rajtam,
čadar od kose beskrajna noć,
hajsátra hatalmas éjszakám,
moj zaseban svet, opčinjeno
külön világom, itt kuksolok
tu među stvorenjima Glasa šćućurim,
a Hang teremtményei közt megigézve,
u pepelu stvarnosti klečeći
térden a valóság hamujában
gde pečena žaba znači zlatan sat
hol sült béka a jelent jelentő
sadašnjosti i sloj škriljaca majski kalendar,
aranyóra s palaréteg a májusos naptár,
jer tek očarajući Glas čujem,
mert csak az igéző Hangot hallom,
mesto vetra čemer misli kruži,
szélként a gondolat gondja borong
i na valovima sve sjajnijih alki
s fényesedő láncok hullámain
muca već večan i mračan jarbol,
rebeg már az örök és sötét vitorla,
tu zemlju dodirujuće bedro se smeši,
itt országot-érő csípő mosolyog
oko sebe planete okreće,
s forgat bolygókat maga körül,
odrubljene glave, u venac
hóhérolt fejeket, balladák
svezane crvene labode balada,
vörös labodáit koszorúban,
neka stenje srce, pijavica - obrva
hogy a szív nyögjön, pióca-szemöldök
stupa na mesto duge, ratoborna
rándul a szivárvány helyébe, harcos
kaciga sa sedam ogledala
hét-tükrű sisak az ég üvegét
škripeći para staklo neba,
csikorogva végighasítja,
nek posle nagomilane suze
hogy utána a könnyek vonuljanak
defiliraju, nek dole orlovi siti
feltolakodva, hogy lent a sasok
crkotinama u plug se pretvore,
ekévé váljanak ráúnva a dögre,
ali taloženi bes se ne stiša,
de a dühök azok nem csitulnak,
ali zastave, zastave se ne mire,
de a zászlók, a zászlók nem békülnek,
mač se u veo neveste oblači
öltözik menyasszony-ruhába a kard,
da s tiraninom konači, i među
hogy a zsarnokkal háljon, zúzmara-
dvorova inja zeleni jedna maslina,
kastélyok közt is zöldel egy olajfa,
tu gomila dronjave rubine
idehordja a rongyos szabadság
slobode:rane veličine konjskih grudi,
rubintjait: lószügy-nagy sebeit,
jer taj mit je večan, i vera je večna,
mert ez a mítosz örök, a hit is örök,
Lazarus, koji memljivu košulju
Lázár, aki sétál s rohadó ingét
sa sebe zelenom šumom kida -
zöld erdővel tépeti magáról –
ali preko brežuljka s lobanjama
de bárány-koponyás halmokon át
ovnova garni jablani stižu,
elfeketülve jegenyék jönnek,
narikače tebe oplakuju
siratóasszonyok, téged siratnak
slatka slobodo, zbog tebe kleče,
édes szabadság, érted lerogynak,
ne cveta više koji zavet lomi,
s az esküszegő már nem virágzik,
na prokrvljenom snegu već sedmu plahtu
véres havakban nyüvi már hetedik
haba, samo kletva cveta u jarku,
lepedőjét, csak az átok virágzik,
i ja ju na ispucale usne
magam is cserepes számra veszem,
uzimam, učim kletve od Glasa,
átkozódni tanulok a Hangtól,
ljubavi, koja nas čuvaš, u našu
éltető szerelem, érdekünkben
korist dižem glas: ko nas razdvaja
kiáltok: aki egymástól eltép,
nek mu crna kuga dušu isčupa!
tépje ki fekete pestis a lelkét!