Prvi čovek, ko je pao

Az első ember, aki elesett

ostavio mi je uzdisaj i glas, svoju naprtnjaču,

lélegzetét és hangját rám hagyta, arcomra

provetrenu tišinu i kosti mom licu je

bízta hátizsákját, huzatos csendjét és

poverio. Od onda moje lice je

csontjait. Azóta arcom

otvorena jama u koju poput otkinutih zastora

nyitott gödör, melybe levágott

ljudske sudbe se stropoštaju.

redőnyként emberi sorsok zuhannak.

Zabluda je to sveta –

zalud je plač,

A világ nagy tévedése ez –

zalud je trud.

hiába sírás,

Na drugoj obali sam,

hiába igyekezet.

puls mornih ruku je daleko.

Trzaji prigušenih usta su pokriveni.

Én a másik parton vagyok,

Srce moje, čerečena planeta,

a vergődő karok lüktetése messze.

u obliku cveta i stabla prolaziš.

A fulladó szájak rángása letakarva.

Ipak i najmanju senku

Szívem, felnégyelt bolygó,

zagrlim. U konačnu tišinu

virágokban és fákban elvonulsz.

se upletem. Pad na mene se naslanja, razvija.

Na obali krik, krvave vatre stražarnice.

Mégis átfonom a legkisebb árnyat

Posmatram, čekam i sastavljam.

is. Beleszövöm magam a végső

nyugalomba. Rámdől a zuhanás, kibontakozik.

A parton kiáltás, vérző őrtüzek,

Figyelek, várok és fogalmazok.