Jer dvestohiljada. Zbog onih dvestohiljada... –
Mert kétszázezer. Azért a kétszázezerért… –
mislio sam, kako sam ona uhranjena tela gledao,
gondoltam, ahogy végignéztem hízott testeken,
masne reči čuo i moja tuga pored uljenih
hallottam zsíros szavakat s műszeráfként rengő
duhova plivala koji su se na vrhu smetlišta
műanyag szemét hegyén terjedő
umetne materije poput veštačkih serafa tresli.
olajos szellemek mellett úszott bánatom.
Ničemu se više ne mogu radovati,
Nem tudok már örülni semminek,
dok onih dvestohiljada pesak i vatra
míg azt a kétszázezret homok és tűz
guta. Piši i reci: dvestohiljada.
nyeli el. Írd és mondd: kétszázezret.
Svoje lice možeš dlanovima pokriti,
Temesd tenyeredbe arcodat, de akkor is
al videćeš i tad, rat se još nije završio,
látni fogod, hogy a háború nem ért véget,
samo smo bojna polja širom otvorili.
csak globálisra tártuk a lokális frontokat.
Dvestohiljada – sikteći, zubima škripajući ponavljaj,
Kétszázezer – ismételd sziszegve fogcsikorgatva,
pa naruči neko piće, idi u kupivinu, na letovanje,
aztán rendelj egy italt, vásárolj, nyaralj,
budi bezbrižan, vežbaj radost kulture,
légy önfeledt, gyakorold az öröm kultúráját,
dođi i vidi:
jöjj és lásd:
mi sedammilijardi smo onih dvestohiljada,
mi hétmilliárdan az a kétszázezer vagyunk,
i između nas nikoga baš nikoga nema
és nincs köztünk senki de senki,
ko bi smeo napisati, ko bi smeo izgovoriti:
aki le merné írni, ki merné mondani:
svi mi u Alepou stanujemo.
mi mindannyian Aleppóban lakunk.
Posle mi je u rastvorenim ustima sa svirepom ružom
Aztán egy angyal lépett hozzám, kegyetlen rózsa
jedan anđeo pristupio i u njegovim rečima dah milosti
kibomló ajkán és szavaiban tövises koszorú
azura je trnovit venac što me je pokrio,
az azúr kegyelem lehelete, mely rám borult,
kao uspomena i kao čarolija, da vidim
mint emlék és mint varázslat, hogy lássam
životinja u čoveku krikne u snu,
az emberben felsikolt álmából az állat,
željan mesa krv njuši, plamteća žrtva njegov žeđ ne gasi,
vért szagol, húst akar, szomját nem oltja égő áldozat,
i sad već znaš, oprosta nema,
és hogy erre már tudod, hogy nincs bocsánat,
da je sretan taj koga porodica pokopa,
hogy szerencsés kit még családja kapar el,
ali većini samo jedna velika zajednička raka sleduje
de a legtöbbnek csak egy nagy közös gödör jut,
šta na koncu ništa drugo no
melyet végül nem más temet be
manjak saosećanja zatrpa.
csak az együttérzés hiánya.
Dvestohiljada? – pitam anđela iznad sebe.
Kétszázezer? – kérdem az angyalt felettem.
Sedammilijarda. – odgovara pogledom tirkiza.
Hétmilliárd. – válaszol türkiz pillantással.
Ljudi. – hvatam se za slamku.
Emberek. – fogom könyörgőre.
Duše. – uništava me.
Lelkek. – semmisít meg.
Što je dosad bilo ne postoji
Ami eddig volt nincs többé
i od sada biće još teže no što je dosad bilo.
és innentől még az eddiginél is nehezebb.
Ustani, hodaj samo, živi i sećaj se:
Kelj fel, járkálj csak, élj és emlékezz:
ne samo na dvestohiljada
nem csak azzal a kétszázezerrel
i ne dešava se sve to samo
és nem csak a hétmilliárddal
sa sedammilijardama, nego sa tobom.
történik mindez, hanem veled.
Ližnjan, 3. avgusta 2016.
Ližnjan, 2016. augusztus 3.