Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.

Volim maglu, koja me pokriva i u njoj mogu biti sam.

Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom.

Volim maglu jer je tišina u njoj, kao u nekoj stranoj državi, čiji stanovnik je samoća, a kralj pak san.

Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.

Volim maglu jer iza nje je izobilje što šušti, topla peć, za zagrljaj raširene ruke i bajke, koje se valjda ostvaruju.

Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.

Volim maglu, jer pokriva prošlost, budućnost a i sadašnjost je u njoj tako tamna da možda nije ni stvarna.

Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.

Malo je takvih koji vole maglu i tako malo nas je koji se u njoj susrećemo, ali mi koji se susrećemo, ne samo maglu, nego i jedan drugog volimo.

A ködnek anyja a völgy, apja a hegy, sírásója a szél, és siratója a napsugár.

Majka magle je dolina, otac gora, kaburdžija vetar a narikača sjaj sunca.

A külországi ködöt nem ismerem. Ott talán a hegyeken is megterem, de nálunk jobbára a völgyek teknőjében születik - néha már nyáron -, és csak akkor megy apjához látogatóba, ha nagyra nőtt. De ekkor már rendesen november van.

Stranu maglu ne poznajem. Tamo možda i u brdima raste, ali kod nas uglavnom u kotlinama se rađa – kat-kad i leti –, i tek onda posećuje oca, kad odraste. Ali tad je već uveliko novembar.