Hirtelen megtorpan az egykori

Odjedanput zastane na negdašnjim

helyszíneken, utcákon, tereken,

prostorima, ulicama, trgovima,

kavézókban, ahol jóleső fáradtsággal

kafanama gde još ne tako davno

a tagjaikban a reggelijüket költötték

sa prijatnim umorom u

nem is olyan régen még,

udovima doručkovali,

a nagytemplom barokk szószéke

ispred barokne propovednice

alőtt, a templomtorony körerkélyére

velike crkve, pogledavši na balkon

felpillantva, ahová azokon a meredek

tornja gde su se jednog leta

falépcsőkön felmásztak valamelyik

strmim drvenim stepenicama

nyáron, és ugyanazokat a

penjali, i iste sobe

szobákat keresi, ugyanazokra a székekre

traži, u uglu na iste

ül le a sarokbann, a bőrbevonatú

stolice, kožom prekrivene

padokra a központ közelében,

klupe u blizini centra sedi,

ugyanazokat a zenéket hallja,

iste melodije čuje,

ugyanazokra a helyekre megy vissza,

na ista mesta se vraća

mint ahol együtt jártak az erdőkben,

gde su u šumama zajedno hodali,

a gombákat, növényeket vizsgálja,

gljive, biljke ispituje,

a tavakat figyeli, ahol nem is olyan

jezera promatra, gde još ne

rég még..., hát igen,

tako davno..., da,

és városokban jár, amelyek

i gradove posećuje

már nem

koji više

ugyanazok többé, a

nisu isti,

parkokban, bisztrókban,vendéglőkben,

u parkovima, krčmama, gostionama,

az üres csónakokban, kis garniszállók,

praznim čumezima, između zidova

motelek és panziók falai között

konaka, motela, prenoćišta

kapja fel – hiába – egy-egy ismerős

čuvši po koji poznat glas

hangra a fejét...

glavu – zalud – diže...