Várnak a palotában. Bölcsességem hírét az országok útjai messzire viszik. Cselekszem ilyenkor: tanácsaim fényétől gyarapodik a trón, méltányosságot és igazságot nyer az ártatlan, büntetést a bűn; a Próféta óhajtása szerint. ’Ti halandók!’ Én igazítom életetek minden percét, s az Ő fényessége szól tudományomban, amint szent szúráit a ti szavaitokra szabom. Ameddig lehet, követlek titeket: gyógyítom a testet s a lelket mit belétek leheltek; sírást és nevetést énekelek; a létezés összes bánatát hordozzák dalaim, s a szépség erős hatalmát belőlem meríti a szív. Nem tudom, miért van ez így; miért én, a csillagász és orvos, a költő és építész lettem az, aki méri és sorolja az evilági időt. Csak az Övé e tudás, és én már nem faggatom. Ha folytonos rákérdezést kíván ez a lét, akkor nincsen, amin gondolkodhatok. Mégis, úgy látom: van valami; a paradicsomi ígéretnél is több; az elrendezett univerzum elégedettsége a nemzedékek fenséggel újuló soraiban. Lehet: a szándék maga ez, hogy éljen az élő, aki lát, dolgozik, fogalmaz; akinek megengedtetik egyetlen akaratot követni annak végtelen olvasataiban. Estefelé visszatérek az obszervatóriumba. Feltámad a hűs szél; eljön újra a tágasabb létezés. A nagy ég mintáiban ott az arc; bocsáttassanak meg nekem e szemérmetlen szavak. A tervet fürkészem, mint előttem is annyian: ez a legigazabb, egyedül bűnös törekvés. Nem tudhatom, lehetséges-e olyan emberi szó, amiben elevenné épül az elképzelhetetlen és vigasztaló gondolat; ha igen, akkor – ha Ő is úgy akarja – fogadja be tévelygő, magányos lelkemet.
Čekaju me u palati. Vest o mojoj mudrosti u daleke krajeve dopire. U tim trenutcima delam: u svetlu mojih saveta prestol se bogati, nedužnog sustiže pravda i priznanje, a grešnika kazna; prema priželjkivanju Proroka. „Vi smrtnici!“ Podešavam svaki vaš doživljeni trenutak, Njegova svetost govori u mojoj nauci, kako svetu suru prema vašim rečima krojim. Dokle god je moguće, ja vas pratim: lečim tela i u vas usađene duše; opevam plač i smeh; u mojim pesmama su utkane sve patnje bitisanja, moć lepote srce od mene dobiva. Ne znam zašto je to tako, zašto sam ja, zvezdoznanac i lečnik, pesnik i neimar postao taj, koji meri i zbraja vreme ovoga sveta. Znanje je samo Njegovo i ja ga više ne mučim sa pitanjima. Ako večita pitanja zahteva taj opstanak, tad ne postoji ništa o čemu bi mogao razmišljati. Ipak, smatram: postoji nešto; nešto što je više od obećanja rajske sreće; zadovoljstvo uređenog univerzuma u redovima uzvišenih novih naraštaja. Moguće je: sama namera je to, da taj ko živi nek živi, motri, radi, formulira; dozvoljeno mu je slediti jednu jedinu volju u beskonačnim lektirama. Predveče vraćam se u observatorij. Oživi osvežavajući vetar; ponovo stiže uzvišeniji opstanak. U šarama velikog neba tamo je lice; neka mi bude oprošteno zbog tih besramnih reči. Ispitujem projekte, kao i pre mene mnogi: to je jedino istinito, očaravjuće stremljenje. Ne mogu znati, da li postoji ljudska reč u kojem oživi nezamisliva i utešna misao; ako da, onda – ako i On želi – nek prihvati moju samotnu, zalutalu dušu.