Az öregek
Starci
Őrjöngő napsugarak hullnak tikkadt, sápadt hajszálaikra,
Besni zraci sunca padaju na klonule, izbledele vlasi kose,
ágyékukból kiaszott az élet, szívükben kiszikkadt a szikra,
iz njihova bedra isčezao život, u srcima zakržljale iskre,
állanak, mintha szélütötten, az összecsukló sínek mellett,
pored sklapanih tračnica stoje kao da su uzeti,
fáradtak ütni vagy üttetni, meghalni vagy kérni kegyelmet,
morni su udarati ili da budu udareni, milost moliti ili umreti,
szemük törékeny fészket rak a megtörött fénylombokon,
oči im lomljivo gnezdo prave na prelomljenoj krošnji zraka,
kezük a levegőt mutatja, a levegő is fájdalom,
njihove ruke vazduh pokazuju, i vazduh je patnja,
mint a vízből kihúzott halnak, mely kifordított életét
kao na obalu bačenoj ribi koja svojim naopakim životom zjapi
tátogja a közömbös égre, amely immár nem néki ég;
na nezainteresirano nebo što već ne njoj sjaji;
állanak, mintha szélütötten, nézik a nyüzsgést, idegen
stoje, stranim pogledom gledaju vrevu kao da su
tükrű tekintettel; lábuk kábán szunnyad a köveken,
uzeti; njihove noge na stenama omamljeno dremaju,
a cipő félretaposott és félretaposott a lélek,
iskrivljene su cipele i duše su iskrivljene,
poros lett, suta és fakó, gubbaszt bennük élettelen -
prašnjave su, nespretne, u njima pustoš se krije –
haláltalan közönnyel, mint a föld alá ásott értelem;
samrtnom agonijom kao u zemlju zakopan razum;
csak állanak, a földet nézik, nem bátrak már és nem is félnek -
tek stoje, zemlju gledaju, više nisu hrabri niti su uplašeni –
csak állanak a sínek mellett, bénán, szinte szélütötten,
tek stoje pored tračnica, ukočeno, kao da su uzeti,
mint fecskék ha sunyi hálóba ütődnek gyanútlan röptükben;
kao laste kad su u svom letu u podmukloj mreži uhvaćeni;
így vesztegelnek vakvágányon kivénhedt, keshedt mozdonyok,
tako cunjaju na slepim tračnima ostarele, iznemogle lokomotive,
így ácsorognak kiürített városban tétlen házsorok,
tako džonjaju u ispražnenim gradovima besposlene ulice,
így gunnyasztanak bombázáskor a tépett fák, a mit-sem-értők,
tako drežde prilikom bombardovanja počupana stabla
így vár a sebesült, ha arca lelógó hús s nem lát a vértől,
tako čeka zaslepljen ranjenik kad mu je krvlju prekrivena glava,
így ül óvóhelyen az asszony, kinek férje meghalt a fronton,
tako sedi u skloništu žena čiji muž na frontu poginuo,
így ül üregében a szem, ha napokig nem ülte álom,
tako sedi oko u orbiti kad ga san danima nije posetio,
a csillag, ha elhagyta fénye; az ég, ha kékje széttörött;
zvezda ako ju sjaj napušta; nebo ako mu se plavet razbio;
a Föld, ha akasztó-hurokká fonódtak derűs délkörök,
Zemlja ako su vedri meridijani u omču za vešanje opleteni,
a Nap, hogyha bombázó-rajjá vált a békés bolygósereg -
Sunce kad mirni skupovi planeta u roj bombardera pretvoreni –
az ág, hogyha csóktalan őszön a lomb szótlanul lepereg,
grana kad u jesen bez poljubaca lišće nemo osipa
s meghal a zöld, s haldoklik már a piros, sárga, a lila -
i mre zeleno i umire već crveno, žuto, lila –
csak állanak, néznek a töltés vigyorgó kavicsaira - -
samo stoje, gledaju belutke dolme koji ne daju mira - -