Diákbarátom a harmincéves
Prijatelj iz školskih klupa na
iskolai találkozónkon meg-
tridesetoj godišnjici mature upita
kérdezte melyik a kedvenc versem,
koja mi je omiljena pesma,
én meg ott illedelmességből ki-
a ja iz pristojnosti zucnuo,
böktem, pont azt, amit valamikor
baš ona koju je u moju spomen
ő írt az emlékkönyvembe, erre
knjigu on upisao, on me je
értetlenül nézett rám, már-már
s nevericom gledao, kao da se
csalódva bennem, állítva, hogy meg-
u meni razočarao, tvrdevši, pro-
változtam, hisz nem nőtt be még a fe-
menio sam se, ta još nisam od-
jem lágya, míg ő ugyanaz maradt,
rastao, dok je on isti ostao,
aztán hamarjában rákérdeztem,
pa sam ja mu postavio pitanje,
tudja e miért választottam épp
dal mu je jasno zašto sam baš
ezt a verset, lányos zavarában
tu pesmu izabrao, u svojoj zbunjenosti
azt felelte, nem lát a jövőbe.
odgovorio je da nije vidovit.