Mich widert alles an. Ich wünsche keine Tänze mehr.

Minden ellenemre van. Én nem kivások többé táncokat,

Olyat nem tudsz mutatni pajtás, - nem, olyat a knídoszi táncmesterek se tudtak feltalálni,

Was kannst du mir schon zeigen, Freund? Die

Sem zenét, - minek nekem? magam csináltam egykor jó egynéhány dallamot

S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el,

Meistertänzer selbst von Knidos vermochten keine

A mélyen elrejtező, néma férfikort.

solche zu erfinden,

E sugallat hűvös. - Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka

És abban minden lobogásban volna, - hatvan fáklya tüze ontaná vad lángjait

Und auch Musik nicht - was soll mir das? Einstmals

A semminek… mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez!

S még néhány lépés lenne s nemsokára vékonypénzű leszel magad is

erfand ich selbst gar manche Weise,

És régi, kipróbált szíved kutyáknak vettetik.

Die summe ich, wenn überhaupt. Ich schweige

Igen, - szerettem egykor sokmindet: hajósok énekét,

Szédítő, teljes napsütés: aranyrózsáidat…

lieber. Den besten Teil des Lebens verbrachte ich

Mi mindent szerettem, már nem tudom.

Boldog forróság volt nékem ez a földi tüz,

im Dunkel.

Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tőle s jeges éjszakát

Képzeltem hozzá… S ma már éjszakám:

Den des sich tief verhüllenden, schweigsamen

Egyetlen teljességem. - Ne higgyétek, nem sohajtok,

Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban,

Mannesalters.

Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem.

Ein kalter Hauch. Wie wenn auf stiller und

Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? - Sötét vagy-e?

Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: rejtélyes elmulás!

gefahrvoller Straße man nächtens einsam wandelt.

Und alles wäre dort ein Lodern, als verschössen

sechzig Fackeln feuriges Geflacker

Ins Nichts. Denn dort ist keine Seele. Es ist die

Geisterstraße.

Noch ein paar Schritte geh, und du bist bald selbst

ein Balg,

Und dein erprobtes, altes Herz - ein Fraß der

Hunde.

O ja, ich hatte einst an manchem meine Freude: an

Seemannsliedern,

An glühend-goldenen Rosen ungestümen

Sonnenglasts…

Und was ich sonst noch liebte - weiß ich's noch?

Welch brennender Genuß war dieses irdische Feuer,

Das mich durchdrang, ich schauerte und wünschte

Mir

Eiskalte Nacht dazu… Die Nächte heute:

Sind einzig meine Ganzheit… Glaubt nur ja nicht,

daß ich stöhne,

Vielmehr vergessen will ich alles; was gewesen, mich

ganz verhüllen, untergehen noch mehr darin,

Was mir noch hier gebührt, mein Anteil ist:

Dich besser zu ergründen, wer Du bist - so düster

wirklich? -

Dem ich so lange schon im Finstern gegenüberstehe:

wortkarger Fürst, unfaßbares Vergehen.