Qual sommesso stuolo di grigie faine

Mint halk csapatban szürke nyest,

Ormai la sera striscia sul monte

A hegyre kúszik már az est,

E sotto i cespugli s'acquatta.

S a bokrok alján meglapul:

Lumi s'accendono tenui qua e là,

Itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,

Tremuli attraverso il cieco cespuglio:

S a vak bozóton átremeg:

Sono luci o tristi occhi di bestia?

Lámpák vagy bús állatszemek?

Tra alberi azzurri vieni ora con me,

Kék fák közé most jer velem,

Ove tutto è ombra e mistero

Hol minden árny és rejtelem,

Ed ogni tronco cavo, prodigio profondo,

És minden mély törzs mély csoda,

Guarda, pagoda è di castagno!

Nézd! gesztenyefa-pagoda!

Nel fitto fogliame in gran numero

Lombja mélyén egész sereg

Nicchie, come cento cavi sacrari,

Zeg-zug, mint száz szentély-üreg,

E minuti in essi ondeggiano cippi

S bent apró virágoszlopok

Dal pallido colore d'avorio.

Halvány ivor-szine lobog.

Sediamoci in questo luogo santo,

Üljünk le itt e szent helyen,

Lascia ti posi in grembo il mio capo:

Öledbe hadd tegyem fejem;

Affanno ed obbrobrio in me dormono.

Agyamban alszik gond, szitok,

Ardente ora ho il desiderio,

Most áhitatot áhitok,

Soffice ala portante,

Szárnyat, röpítőt és puhát,

Di sfilarmi il triste manto del corpo,

Levetni a bús test-csuhát,

Di lasciar cadere il grave mio cuore,

Nehéz szivem elejteni,

Di scordare il dolente IO.

A fájó Én-t felejteni.

Così! Così! Posami sul capo le dolci

Így-így! tedd főmre most szelíd,

Tue mani di sommessa Veronica,

Halk Veronika-kezeid,

E non darti pena se già canta la civetta,

Ne bánd, hogy szól már a kuvik,

Se ormai anche la luna si cela,

S hogy már a hold is elbuvik,

Ma cullami in silenzio, mollemente

Csak ringass, lágyan, csöndesen,

Sin quando adagio, lacrimosamente

Míg jő majd halkan, könnyesen

Il risveglio verrà: triste, prodigiosa,

Az ébredés, mint bús, csodás,

Strana, trasecolata resurrezione...

Furcsa, ámult feltámadás…

Mario De Bartolomeis e