Mint halk csapatban szürke nyest,

Qual sommesso stuolo di grigie faine

A hegyre kúszik már az est,

Ormai la sera striscia sul monte

S a bokrok alján meglapul:

E sotto i cespugli s'acquatta.

Itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,

Lumi s'accendono tenui qua e là,

S a vak bozóton átremeg:

Tremuli attraverso il cieco cespuglio:

Lámpák vagy bús állatszemek?

Sono luci o tristi occhi di bestia?

Kék fák közé most jer velem,

Tra alberi azzurri vieni ora con me,

Hol minden árny és rejtelem,

Ove tutto è ombra e mistero

És minden mély törzs mély csoda,

Ed ogni tronco cavo, prodigio profondo,

Nézd! gesztenyefa-pagoda!

Guarda, pagoda è di castagno!

Lombja mélyén egész sereg

Nel fitto fogliame in gran numero

Zeg-zug, mint száz szentély-üreg,

Nicchie, come cento cavi sacrari,

S bent apró virágoszlopok

E minuti in essi ondeggiano cippi

Halvány ivor-szine lobog.

Dal pallido colore d'avorio.

Üljünk le itt e szent helyen,

Sediamoci in questo luogo santo,

Öledbe hadd tegyem fejem;

Lascia ti posi in grembo il mio capo:

Agyamban alszik gond, szitok,

Affanno ed obbrobrio in me dormono.

Most áhitatot áhitok,

Ardente ora ho il desiderio,

Szárnyat, röpítőt és puhát,

Soffice ala portante,

Levetni a bús test-csuhát,

Di sfilarmi il triste manto del corpo,

Nehéz szivem elejteni,

Di lasciar cadere il grave mio cuore,

A fájó Én-t felejteni.

Di scordare il dolente IO.

Így-így! tedd főmre most szelíd,

Così! Così! Posami sul capo le dolci

Halk Veronika-kezeid,

Tue mani di sommessa Veronica,

Ne bánd, hogy szól már a kuvik,

E non darti pena se già canta la civetta,

S hogy már a hold is elbuvik,

Se ormai anche la luna si cela,

Csak ringass, lágyan, csöndesen,

Ma cullami in silenzio, mollemente

Míg jő majd halkan, könnyesen

Sin quando adagio, lacrimosamente

Az ébredés, mint bús, csodás,

Il risveglio verrà: triste, prodigiosa,

Furcsa, ámult feltámadás…

Strana, trasecolata resurrezione...

Mario De Bartolomeis e