Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Te lo racconto questo
Múlt éjszaka - háromkor – abbahagytam
se non ti annoio,
a munkát.
ieri notte alle tre,
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
finito il lavoro,
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
sono andato a letto.
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
Ma nella mia mente
nem jött az álom.
la macchina da scrivere
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
continuava a battere
százig olvasva, s mérges altatókkal.
col ticchettio tanto forte
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
che non riuscivo a dormire.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Il sonno non venne, sebbene
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
lo desiderassi fortemente,
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
ma chiamandolo con parole,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
con sonniferi potenti,
köröttem a családi fészek,
e contando le pecore
a szájakon lágy, álombeli mézek,
non serviva a niente.
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
Quello che avevo scritto
az ablakon kinézek.
mi guardava dritto.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Mi stressavano il cuore
Te ismered a házam,
le quaranta sigarette.
s ha emlékezni tudsz a
E tutto il resto,
hálószobámra, azt is tudhatod,
il buio, tutto.
milyen szegényes, elhagyott
Allora mi alzo e non mi importa,
ilyenkor innen a Logodi-utca,
cammino su e giù nella stanza,
ahol lakom.
attorno a me la mia famiglia,
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
sulle loro labbra la dolcezza
Az emberek feldöntve és vakon,
di bei sogni, beati loro,
vízszintesen feküsznek,
e mentre io brancolo nel buio,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
come un ubriaco, guardo
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
fuori dalla finestra.
mert a mindennapos agyvérszegénység
Aspetta, come te lo dico,
borult reájuk.
come te lo spiego?
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
Tu conosci la mia casa,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
ti ricordi la mia stanza,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
lo sai quanto povera
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
ed abbandonata sembra di qua
minden lakás olyan, akár a ketrec.
a quell'ora la strada.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
Ci vedi dentro le case
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
attraverso le finestre,
és az alvóra szól a
gli uomini sdraiati e ciechi,
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
scrutano con gli occhi chiusi,
A ház is alszik, holtan és bután,
nella nebbia della loro mente,
mint majd százév után,
che li inganna e li tradisce,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
perchè il cervello di anemia soffre.
s nem sejti senki róla,
Accanto a loro le scarpe e vestiti,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
e nella stanza sono chiusi,
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
come in una scatola,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
che hanno costruito da svegli
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
con tanta fatica.
Az égbolt,
Ma se le guardi in questa maniera
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
ogni casa è come una gabbia.
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
Si sente ticchettare la sveglia,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
ora cammina zoppo, fra poco suona:
s a csillagok
"svegliati alla realtà, è ora!"
lélekző lelke csöndesen ragyog
E dorme anche la casa, morta,
a langyos őszi
e se fra cent'anni crolla,
éjjelbe, mely a hideget előzi,
ci crescerà gramigna,
kimondhatatlan messze s odaát,
e non sospetterà nessuno,
ők akik nézték Hannibál hadát
se era nostra casa o una stalla.
s most néznek engem, aki ide estem
Ma lassù, amico mio, là sopra,
és állok egy ablakba, Budapesten.
il cielo pulito, di luce splendente,
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
inamovibile sebbene tremante,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
come la fedeltà.
s felém hajolt az, amit eltemettem
Il cielo del tutto simile
rég, a gyerekkor.
alla coperta di mia madre,
Olyan sokáig
ed alla macchia blu di acquarello
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
che si allargò sul mio quaderno.
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
E l'anima delle stelle
a csillagok szikrázva, észrevétlen
respira senza far rumore,
meg-meglibegtek, és távolba roppant
nella notte dell'autunno mite,
fénycsóva lobbant,
che il freddo precede.
egy mennyei kastély kapuja tárult,
Di lassù lontano ed oltre,
körötte láng gyúlt,
loro, che hanno visto
valami rebbent,
l'armata di Annibale,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
ora guardano me, in piedi qua,
a hajnali homály mély
in una finestra della città.
árnyékai közé lengett a báléj,
E non so che mi successe allora,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
ma mi sembrò sentire un'ala,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
e mi si avvicinò quello
előkelő úr, az ég óriása,
che avevo seppellito tempo fa,
a bálterem hatalmas glóriása,
l'età dell'infanzia.
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
E guardai tanto a lungo
halk női suttogás,
i ricchi miracoli del cielo
mint amikor már vége van a bálnak,
che arrivò l'albeggiamento
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
dall'oriente e nel vento,
Egy csipkefátyol
scintillanti, si mossero
látszott, amint a távol
appena appena le stelle.
homályból
E là sopra nella distanza
gyémántosan aláfoly,
si accese una fascia luminosa,
egy messze kéklő,
e si aprì il portone
pazar belépő,
di un castello celestiale,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
si avvampò la fiamma,
és rajt egy ékkő
e la folla degli ospiti
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
cominciò a sperdersi.
a halovány és túlvilági kékét,
E nelle tenebre dell'alba,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
la notte di ballo finiva,
szép mozdulattal csillogó fejékét
fuori nell'ingresso l'ospite
hajába tűzi,
- un gigante del cielo - salutò,
és az álomnál csendesebben
si sentì tintinnio e sussurro,
egy arra ringó
come quando il ballo finisce
könnyűcske hintó
e si chiama il cocchiere.
mélyébe lebben,
Si vide un velo di pizzo,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
che da lontano come
aztán amíg vad paripái futnak
tenda di diamante scende,
a farsangosan lángoló Tejutnak,
su un vestito splendente
arany konfetti-záporába sok száz
che una donna bellissima indossa
batár között, patkójuk fölsziporkáz.
e su di lei un diamante
Szájtátva álltam,
che sparge luce su questa pace,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
sul blu pallido e celestiale.
az égbe bál van, minden este bál van,
Oppure un angelo
és most világolt föl értelme ennek
che con un bel gesto
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
si aggiusta il suo diadema,
tündérei hajnalba hazamennek
e in un cocchio leggero sale
fényes körútjain a végtelennek.
senza fare alcun rumore,
Virradatig
e vola via con la carrozza.
maradtam így és csak bámultam addig.
Mentre i cavalli corrono selvaggi,
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
sulla Via Lattea illuminata
ezen a földön, mily kopott regéket,
da fuochi artificiali,
miféle ringyók rabságába estél,
come al carnevale,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
tra stelle filanti e coriandoli,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
tra centinaia di cocchi,
és annyi rest éj,
scintillano i loro ferri.
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?
E stavo là con la bocca aperta
Ötven,
e esclamai di gioia,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben –
che nel cielo ogni notte
halottjaim is itt-ott egyre többen –
un ballo simile si tiene,
már ötven éve tündököl fölöttem
e in me si illuminò
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
il significato
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
di questo gran mistero,
Szóval bevallom néked, megtörötten
che le fate del cielo
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
sulle vie dell'infinito
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
arrivata l'alba,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
tornano tutte a casa.
de pattanó szivem feszítve húrnak
E rimasi così fino al mattino
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
e guardavo solo.
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
Poi dissi d'improvviso:
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
e tu che ci fai qui,
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
su questa terra,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
che leggende cerchi,
hogy lelkek és göröngyök közt botoltam,
che sirene ti tengono in balia?
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
Cosa c'era più importante,
vendége voltam.
ora che sono passate tante estati,
e tanti inverni gelanti,
e tante notti inutili,
che vedi solo ora questo ballo?
Cinquanta, sono cinquant'anni,
che il ballo si festeggia qui
sopra di me, e ahimè,
i miei vicini celestiali
mi vedono ad asciugare gli occhi.
Te lo confesso, mi sono inchinato
e tutto ciò ho ringraziato.
Vedi, lo so che non ho fede,
e so pure che dovrò andarmene.
Col cuore, come corda tesa
cantai allora all'azzurro.
Per Lui che non sa nessuno
dov'è e nemmeno io lo trovo
né ora né da morto.
Ora che i miei muscoli
non sono più tanto forti,
capisco che finora
stavo nella polvere
tra anime e briciole,
ma comunque sia
di un signore
misterioso e potente
ero sempre l'ospite.