Mä aattelin jo ainiaaks

Azt hittem, hogy szemembül a sors

Sun kerran poistuneen,

Örökre számüze,

Ja jälleen kiillät silmässäin

S ismét pillámon vagy, sötét

Sä tuskain airut tuimien.

Fájdalmak fényes követe!

Kun iloitsin ja riemuitsin

Alig vidultam a boldogság

Vast’ äsken onnestan’,

Nyájas napsúgarán,

Sen taasen pilvi peitti pois,

Ismét felhő takarta el,

Valaen vihmasadettaan.

Mely önti záporát reám.

Ei sadett’ oo se ... kyynel vaan,

De nem, nem zápor ez; csak egy könny,

Yks kyynel pienoinen,

Egy könnycseppecske csak,

Ja tuimemp’ ei ois kuitenkaan

És mégis kínosabb talán,

Ves’-tulva virran suuruinen.

Mint volna egy egész patak.

Ah, paljon, paljon itkenyt

Oh sírtam én már, sokat sírtam

Mä lemmen vuoksi oon,

Miattad, szerelem,

Ja suakin olen itkenyt,

És siratálak tégedet,

Sä kansa raukka, onneton.

Szegény pusztúló nemzetem.

Mut kyynelt’ ei mun silmästäin

De ennél keserűbb könyűt még

Näin vierryt katkeraa

Nem ejtettem soha,

Ei lemmelleni milloinkaan,

Sem érted, égő szerelem,

Ei sullen, kurja isänmaa.

Sem érted, hamvadó haza.

Kuin rauta kuum’ on kyynel tuo,

E könny, mint a tüzes vas, mint a

Kuin lieska helvetin!

Pokolnak lángja, süt...

Oi hirveää! Mun pistänyt

Irtóztatón, irtóztatón

On piipun sauhu sieramiin.

Orromba ment a pípafüst!

Szatmár, 1847. augusztus