Ei hepon’ ole rodust’ Englannin,

Nem angol ló az én Pegazusom,

Ei hoikkasääri eikä kaitaluinen,

Vékony nyakkal, hórihorgas lábbal,

Ei Ala-Saksastakaan syntyisin,

Nem is német teherhordó állat,

Jykeä, karvanilkka, paksu, puinen.

Széles háttal, medve-topogással.

Magyari-varsa runohepon’ on,

Magyar csikó az én Pegazusom,

Magyari-verta karvakin sen säihkyy!

Eredeti derék magyar fajta,

Ett’ ihastellen säde auringon

Világospej síma selyem szőrrel,

Sen silkin hienoill’ lautasilla läikkyy.

A napsugár hanyatt esik rajta.

Se kasvanut ei talliss’ ole lain,

Nem nevelték benn az istállóban,

Ei koulunkäynyt, säätyhevon lailla;

Nem is igen járt az iskolába;

Se vapaan ilman laps on, ja sen sain

Kinn született, ott kinn fogtam el a

Ma Kumanian aukeill’ aromailla.

Kis-kunsági szép nagy pusztaságba'.

En sitä konsanaan ma satuloi,

Nem bosszantom a hátát nyereggel,

Ma ratsastaissa loimell’ istun vainen;

Egy kis csótár van csak ráterítve,

Mut kun käyn selkään, lentää se min voi,

Úgy ülök rajt, és sebesvágtatva

Se, näet sä, salaman on heimolainen.

Ragad, mert ő a villám testvére.

Se mielukkaimmin pusztahan mun vie,

A pusztákra visz legörömestebb,

Siell’ aava nummi on sen kotopaikka;

Mert a puszta születési helye,

Se vainun saa jo, kosk’ on sinne tie,

Hej, ha arra fordítom a kantárt,

Jo hyppää, hirnuu, tömistää yht’ aikaa.

Ugy megugrik, alig bírok vele.

Pidätän aina kyläin kohdallen,

A falukban megállok egy szóra,

Miss’ impiä on kuni mehiläistä,

Hol a lyányság, mint a méhe-raj, áll;

Ma kauneimmalta pyydän kukkasen,

A legszebbtől egy virágot kérek,

Karautan taas kuin tuuli poies näistä.

Akkor aztán, akkor ujra hajrá!

Näin hepoin mua vie, kun käskyn saa.

Visz csikóm, s csak szavamba kerűlne,

Se saattaa pois mun vaikka maailmasta;

Hogy kivigyen ebből a világból;

Suu vaahdoss’ on, ja ruumis suitsuaa

Ha szakad a tajték róla: ez a

Vaan innost’ eikä pelvost’, uuvunnasta.

Sok tűztől van, nem a fáradságtól.

Ei runohepon’ uuvu konsanaan,

Pegazusom sohasem fáradt el,

Se uupua ei saa, on kielto hällä;

Hamarjában még el sem is fárad,

Näet pitk’ on mulla matka päällä maan,

Biz ezt ne is tegye, mert még messze

Ja toivojeni määrä etähällä!

Vagyon útam, vágyaim határa.

Tavoita, hepo, virkku temmoppas!

Vágtass, lovam, vágtass, édes lovam,

Ja vuorien ja hautain yli kiidä!

Ha követ vagy árkot lelsz, ugord át,

Jos vihamiehet estää kulkuas,

S lábad alá ha ellenség botlik,

Niin rajutuulen lailla sorra niitä!

Rúgd agyon az ilyen-olyan adtát!

Szatmár, 1847. augusztus