I.

1

Päiv’ on aikaa ollut laskussansa.

Jó ideje, hogy a nap lenézett.

Lauttamiehet kaikki majahansa

Pihennek az elfáradt révészek,

Väsyneinä menneet ovat maata;

A révházban pihennek, alusznak.

Hurja Pistä nukkua ei saata.

Szilaj Pista maga nem alszik csak.

Kysyn sulta, lausu, Hurja Pista,

Szilaj Pista, tőled én azt kérdem,

Mit’ on sulla vielä valvomista?

Hogy miért vagy te még most is ébren?

Kysymykseen tuohon vastuun saapi:

"E kérdésre én csak azt felelem,

”Levon multa lempi karkottaapi.”

Hogy ébren tart engem a szerelem."

Valoaan luo kuuhut taivahalta,

Holdvilágos éjben Szilaj Pista

Venosensa pienen rantamalta

Csónakát a partról eloldozta,

Työntää Hurja Pista, airot noutaa,

Az evezőt is kezébe vette,

Yli veden saarelle hän soutaa.

Át is ment a vízen a szigetbe.

Dunan keskikalvoss’ ihanassa

A Dunának kellő közepében

Kuvastuupi saari kukkimassa;

Áll a sziget virágos kertképen.

Kukka saaren muita kaunihimpi

A szigetnek legszebb virágszála

Vanhan kalastajan nuor’ on impi.

Egy vén halász fiatal leánya.

Vanha kalastaja tuvassansa

A vén halász nádvityillójában

Nukkumass’ on turkkivuoteellansa;

Subaágyán alszik már javában.

Vanhuksenpa tytär valvehella

A vén halász fiatal leánya

Pistaa oottelevi rantasella.

Sziget partján vár Szilaj Pistára.

Kaunis lautturi kun virran yli

Mikor átért a szép révészlegény,

Saapui, sulki hänet kullan syli;

Jó dolga lett rózsája kebelén.

Suudeltiin... Mutt’ sit’ en kerro tässä!

Csókolóztak... de nem mondom ezt el!

Kateet oisi heti kielimässä.

Tele van a világ irígyekkel.

Neidon suudelmass’ on viinin tulta,

Legtüzesebb bor a szép lyány csókja?

Järjen helposti se hurmaa sulta:

Csók az észnek könnyen zavarója;

Pistankin jäi järki suudelmaansa.

Pistának is megzavarta eszét,

Puhua hän alkoi innoissansa.

Származott is tőle tarka beszéd.

”Lyyli armas, Lyyli lintuseni,

"Lidi lelkem, Lidim, galambocskám,

Kukkaseni, pieni kultueni,

Gyöngyvirágom, aranyos halacskám,

Tähtösen’, mi loistat ihanasti,

Gyémánt gyűrűm, csillagom sugára,

Suudellos mua yhä aamuun asti!

Csókolj agyon hajnal hasadtára.

Sinisilmäs mustain luonten alla

Fekete a pillád, kék a szemed,

On kuin pilvenhalje taivahalla;

Mint mikor a felhő kettéreped.

Halkehesta sinitaivas väikkyy,

A megrepedt felhőben kék az ég,

Siinä tähtenä sun silmäs säikkyy.

S mint ebben a csillag, szemed ugy ég.

Kukkaset jos kaikki maailmassa

Ha egyetlen egy füzért fonnának

Yhdess’ oisi kukkakiehkurassa,

Minden virágából a világnak,

Ympär’ ei se riittäis lemmelleni...

Át nem érné az én szerelmemet,

Ja se yksin sun on, tyttöseni.

Olyan nagy!... s az egyedül a tied.

Rajaton on aivan lempi mulla,

Szerelmemnek nincs határa, vége;

Niinhän lienee, kulta, myöskin sulla?

Hát a tied ily végtelenség-e?

Rajan jos vain löytäisin mä milloin,

Csak szerelmed határát ne érjem,

Voi sua, voi mua itseäni silloin!

Mert ott, kislyány, jaj néked, jaj nékem!

Jättiläinen tääll’ on, kyyhkyseni,

Egy óriás alszik ott, angyalom,

Jättiläinen, minun mureheni;

Egy óriás, az én indulatom;

Rinnassani jos se valtaa saisi,

Mihelyt odaérkezünk: fölébred,

Minut sekä sun se musertaisi.”

S összeszaggat engem, úgy mint téged."

Näin hän lausui, lauttur’nuorukainen;

Így beszélt az ifju révészlegény,

Mutta tytön katse vakavainen

De megnyugodt a lyány tekintetén,

Rauhan jälleen toi, hän siitä näki:

Tekintetén, mely ezt magyarázta:

Rajaton on lempi immelläki.

Szerelmének nincs vége, határa.

Kauvan puhuivat he keskenänsä.

Még sokáig váltogatták a szót.

Satakielet lauloi lähellänsä;

Közelökben a fülemile szólt;

Tai ehk’ei se laulu lintusien

Vagy tán nem is madár dalolása

Ollutkaan, vaan ääni sydämien.

Volt ez, hanem szivök dobogása.

Toisistaan he viimein erosivat.

Elváltanak egymástól végtére

Iloist’ ensi iltaa toivottivat:

Szép reménnyel a jövő estére.

Poika meni lauttamajahansa,

Az ifju ment a révésztanyába,

Tyttö isän luokse kotiansa.

A leány ment apja kunyhajába.

Rauhallist’ ol’ luonto kaikkialla.

Csendesség volt az egész vidéken.

Kuuhut hiljaan laski taivahalla,

Hajlott a hold lefelé az égen,

Otav’ alas painoi purstoansa,

Göncölszekér rúdja is leállott,

Kanaperhe kykki orrellansa.

A fiastyúk föl magasra szállott.

Rauha valtaa lauttamajasenki,

Csendes a révkocsmárosnak háza,

Tuulahdust’ ei pensastossa hengi;

A szellő a bokrokat nem rázza,

Dunan aallot, hiljaan värähdellen,

Semmi sem szól, csak a Duna habja,

Loiskuttavat lautan reunuksellen.

Mely a komp oldalát locsolgatja.

II.

2

Markkinoille kalastaja läksi,

A vén halász város piacára

Kalaa vei hän sinne myytäväksi.

Hordta halát a hetivásárra.

”Kaupunkiin nyt lähde, tyttäreni.” –

"Gyere velem a városba, lyányom."

”Jos niin tahdot, lähden, taattoseni.”

"Ha kivánja kend, apám, nem bánom."

Kaupunkiin jo saapui kumpasetki.

Apa, leány a városba mentek.

Voi, miks saikaan perjantaiks tää retki!

Hej, csak ne lett volna épen péntek!

Tyttönen on ensi matkallansa,

Először volt a városban Lidi,

Siksi on hän hieman suruissansa.

Azért nem tetszett ez a nap neki.

Kauvan tok’ ei muistanut hän tätä,

De csakhamar ezt elfelejtette

Kaupungiss’ on paljon hälinätä.

A városi zajnak közepette.

Nuoret herrat kirjopuvuissansa

Jöttek cifra, szépruhás urfiak,

Ilakoivat neitosien kanssa.

S a szép lyánnyal csintalankodtanak.

Lausui herra, vieress’ seisovainen:

Szólt egy úrfi, ki mellette megáll:

”Missä kasvoit, kukka kaunokainen?”

"Hol termettél, gyönyörű virágszál?"

”Saarest’ olen tuolta”, Lyyli vastaa,

Felelt Lidi: "Lenn a szigetségben

”Jota Dunan keskilaineet kastaa.”

Termettem a Duna közepében."

Herra lausui: ”Sepä oivallista!

Szólt az úrfi: "Már ez derék dolog!

Minä olen vallan naapurista.

Mert hisz én is odavaló vagyok.

Sano vainen, armast’ onko sulla!

Csak azt mondd meg, van-e már szeretőd?

Ja jos oiskin, mun suo siksi tulla.”

Ha van, inkább engem szeress, ne őt."

Lyyli vastas: ”Armastako oisi?

Felelt Lidi: "Hogy van-e szeretőm?

Teidän nenällenne hänt’ en toisi.

Azt én senki orrára nem kötöm.

Vaan jos sitä tietää haluatte,

Ha az úrfi tudni ugy kivánja:

Mustalaisen korttiin katsokaatte!”

Van cigányné s van annak kártyája."

Lyylistä kun ei sen selvemmäksi

Ment az úrfi, mivelhogy őt Lidi

Nuori herra tullut, pois hän läksi;

Csak így apró pénzzel fizette ki;

Mutta tyttö – ehkä sattumalta –

De mégis a lyány meg nem állotta,

Herraan katsoi vielä kulmains’ alta.

Egyet pillantott utána lopva. -

Aik’ on vierryt, Dunan rantamalla

Ezek után egyszer sok időre

Taas on kerran Lyyli, kukkivalla

Kiűlt Lidi a Duna szélére.

Dunarannall’ yksin istuissansa

Dunaparton vadvirágok között

Tyttösemme kutoo verkkoansa.

Űlve a kisleány hálót kötött.

Päivä laskeuu jo vähitellen,

Ereszkedett már a nap lefelé,

Lehdikoita nurmen kultaellen,

Festegette a bokrok levelét,

Ranta näyttää ruusun hohtavalta,

Befestette pirosra, sárgára,

Dunan pinta välkkyy purppuralta.

Piros fátyolt huzott a Dunára.

Verkkoaan vain tyttö kudoskeli,

A kislyány a hálót csak kötötte,

Vaan mi pensahassa rapsahteli?

S ím megzörren a bokor mögötte.

Ken se? Nuori metsästäjä vainen.

Ki az? ki jön?... egy fiatal vadász.

”Iltaa! Mitä teet sä, kaunokainen?”

"Szép jóestét, galambom; mit csinálsz?"

”Herra näkee, jos on silmät päässä

"Ha nem vak, hát látja, mit csinálok:

Olevan mun verkon te’ennässä!”

Látja az úr, hogy kötöm a hálót;"

Tyttö vastas avomielin tälle,

Így felelt a kisleány kereken,

Pensaasta jok’ astui näkösälle.

Hogy melléje lépett az idegen.

”Paha olet, tyttö armahaisen!

Szólt a vadász: "Te hamis kisleány!

Kasvot ruusun, puhe polttiaisen.

Arcod rózsa, de beszéded csalány.

Noin kun puhut, noin kun silmäelet,

Látom, te még most is a régi vagy,

Sydäntäni yhä haavottelet.

Szemed s szavad a szívben sebet hagy.

Eikö muistu sulle mielehesi

De ismersz-e, jut-e még eszedbe,

Kerran minut ennen tavanneesi?

Hogy láttuk már egymást az életbe'?

Etkö tunne? Muisteleppas!... Viime

Láttuk egymást egy hetivásáron...

Markkinoilla kun me juttelimme!”

Emlékszel-e még rá, szép virágom?"

Lyyli lausui: ”Myönnän kyllä herran

Felelt Lidi: "Azt én megengedem,

Ennenkin jo tavanneeni kerran,

Hogy úrfi már találkozott velem;

Mutta suurempaakin ihanuutta

De nem olyan nagyok szépségei,

Unhottaa voi ilman vaikeutta.”

Hogy el ne lehetne felejteni."

Niin mit’ alottikaan nuorukainen,

S így amit a vadász úrfi szólott,

Pistosanan sai hän siitä vainen.

Minden szóra kapott egy jó tromfot,

Suuttuakaan ei hän voinut hälle,

Mégsem tudott bosszankodni rája,

Tuommoiselle pikku huimapäälle.

Arra a kis csintalan leányra.

Itsekseen hän nyt vain mietiskeli,

Hát csak azon vette észre magát,

Ilta kun jo yöksi hämärteli.

Hogy a sötét éjszaka már beállt.

”Tiedätkös sä mitä, armahani,

És így szóla: "Tudod-e aranyom,

Kun en osaa tietä kotiani?

Hogy az útat én innen nem tudom.

Kovin pelkään illan pimeyttä,

Rám nézve hát rettenetes baj van,

Jos et sä nyt sääli eksynyttä:

Ha csak tán te nem könyörülsz rajtam.

Tule mulle, pyydän, saattajaksi

Légy kisérőm csak az erdőszélig,

Metsän reunaan vaan, tai kauvemmaksi.”

Vagy akár a szobám közepéig."

Lyyli tuumi seikkaa loppuun asti:

Lidi végiggondolta a dolgot:

Noin kun herra pyysi koreasti

Ez az úrfi oly sok szépet mondott,

Ja niin hellään ... oishan synti hältä

Oly nyájasan, oly szivesmelegen,

Vielä näyttää kiittämättömältä.

S ő mindezért háladatlan legyen?

”Kiittämätön! Ei, en taivaan tähden!

"Világért sem leszek háladatlan!"

Saattamahan häntä kyllä lähden”.

Szólt a lyányka elhatározottan,

Näin hän päätti ensin syömessänsä,

Szólt magában, azután ezt mondta

Sitten katsoi herraan vierellänsä.

Fennszóval, a vadászra pillantva:

”Tulkoon sitte herra mukanani

"Jőjön hát az úrfi, jőjön velem,

Metsän reunaan tuonne, kerallani,

De hazáig el nem kisérhetem,

Mutt’ ei kauvemmaksi, kotiin asti,

Elkisérem csak az erdőszélig...

Pahat huudot saa niin nopeasti.”

Mert az embert könnyen megitélik."

Menivät. Kun Lyyli palas, siellä

És elmentek. Mire Lidi megjött,

Pista ootteli jo rantatiellä.

Szilaj Pista már régen kikötött.

”Kauvan vuotin. Missä kävit, kulta?”

"Régen várlak, hol jártál, galambom?"

Vastaust’ ei tullut vuotetulta.

Ez nem tudta: hirtelen mit mondjon?

III.

3

Lyylin käytös hieman kummallista

Lidinek a magaviselete

Illall’ lienee ollut, sillä Pista

Akkor este különös lehete,

Siit’ ei pitänyt ja syömessänsä

Mert Pistának az sehogy sem tetszett,

Epäillä hän alkoi Lyyliänsä.

S kegyetlenűl gyanakodni kezdett.

Epäluulon laps’ on kummallinen!

Hej a gyanú furcsa gyermek pedig!

Syntyissään se on jo nälkähinen,

Mihelyest a világra születik,

Ensin syö se kohta, nälkänänsä,

Mindjárt éhes, mindjárt enni vágyik,

Sitten hirviöks saa syötyänsä.

S ha jóllakott: szörnyeteggé válik.

Pista hän jo ensi iltamaksi

Mit tett Pista? már a másik este

Väjymähän hiipi pensaan taaksi.

Bokor mögé bujt titokban, s leste...

Minkätähden, sit’ ei tiennyt, mutta

Tán maga sem tudta, hogy mit lesett?

Jotain odotti hän, jotain uutta.

Csak várta, hogy mit hoz a vakeset.

Kohta saikin herra rantaselle,

Nem soká várt, hogy egy úr érkezett,

Sulosuin hän puhui impyelle,

S hallott tőle édes beszédeket,

Kas, kun Lyylin posket punahteli!

Mikre Lidi csak ugy irult-pirult,

Vihassansa Pista kiehueli.

Szilaj Pista mérgében majd megfult.

Vaan ei sanoiss’ ollut vielä kyllin,

S ha még nem lett volna más, csak beszéd,

Helmahansa otti herra Lyylin,

De az úrfi meg is fogta kezét

Syleilikin häntä, armahinta.

A leánynak, sőt meg is ölelte...

Helvettinä raivos Pistan rinta.

Poklokra szállt Pistának a lelke.

Esille nyt syöksi lauttur’ hurja:

Fölugrik, az úrfit megrohanja:

”Haa! Sä pettur’, ilkiö, konna kurja!

"Gyilkos, zsivány, gaz, lator, haramja!

Vietelläkö tyttön’ aijot!” Heti

Igy csábitsd el más ember mátkáját..."

Tupestansa Pista puukon veti.

S kirántotta zsebéből bicskáját.

Metsästäjän rintaan löi hän tällä,

A bicska a vadász szivének ment,

Mutta metsästäjä pyssynpäällä

De a vadász puskával állt ellent.

Vastusti, löi Pistaa sillä päähän,

Puskaággyal úgy ütötte főbe,

Tämä vaipui alas verissähän.

Hogy hosszában elbukott a fűbe.

Tunnoilleen kun tuli jälleen Pista,

Mikor Pista magához tért megint,

Ympäri hän katsoo – kummallista!

Lassan fölállt, jobbra-balra tekint,

Poiss’ on herra, poiss’ on tyttö... Voisko

Senkit sem lát... sem vadász, sem leány.

Valhett’ olla tää, se unta oisko?

Azt gondolja: csak álmodott talán.

Unta ei se ollut, sen hän näki,

Hogy nem álom, azt onnan tudta meg,

Virtasihan vielä verensäki.

Mert vére még akkor is csepegett.

Tuskassaan hän sitten itkeskeli:

Sírt bujában, sírt, sírt... könnye, vére

Kyynel, veri yhteen virtaeli.

Összefolyva csorgott le képére.

IV.

4

Metsästäj’ on kauniin Lyylin kanssa,

Szép Lidihez a vadász el-eljár,

Huoleti he nyt jo toisiansa

S bátorsággal ölelkezhetnek már.

Syleilee, ei heill’ oo vihamiestä,

Nem tartanak semmi ellenségtől,

Yksikään ei tiedä Pistan tiestä.

Szilaj Pista eltűnt a vidékről.

Pista murhemiellä katkeralla

Szilaj Pista elment nagy bujában;

Kuljeksii nyt poissa maailmalla.

Hol bujdosik most, melyik világban?

Eemmäs yhä ajelehti vainen

Erős szélvész volt szive bánata,

Tuskan myrskysäässä nuorukainen.

Szegény fiút messze ragadhatta.

Niin hän kulki, minne tiensä johti,

Vándo'lt Pista, hátra sem tekintvén,

Vihdoin sai hän Bakonyia kohti;

Meg sem állt, csak a Bakony közepén;

Siellä, Bakonymetsän takamaalla

Bakonyerdő kellő közepében

Levähti hän vanhan tammen alla.

Megpihent egy vén cserfa tövében.

Levähti, niin kyllä – ruumiistansa,

Pihent ám, de nem pihent, csak teste,

Sielu siell’ ei löynnyt lepoansa,

Lelkét ő le nem csendesíthette.

Niinkuin kala ui vain nopeammin,

Teste tó volt, lelke benne a hal.

Vaikka tyynnä onkin vesi lammin.

Bár a tó áll: a hal benne nyargal.

”Murhur’ olen, murhur’, rosvoaja,

"Zsivány leszek, zsivány, utonálló,

Kohta hirsipuun vain koristaja!

Végesvégül bitófa-cifrázó!

Pyövelille mennä parast’ oisi,

Mit bánom én? jussak a bitóra,

Hän se tuskilleni lopun toisi.”

Az lesz nekem legboldogabb óra."

Maantien ääreen istui nuorukainen,

Kiült a nagy országút szélére,

Ehkä kulkis joku matkalainen,

S várakozott jómódú vendégre,

Joll’ ois yhtä paljon rikkautta,

Kinek oly nagy teher lesz zsebében,

Kuin on lautturilla rohkeutta.

Mint őneki bátorság szivében.

Kauvan ei hän oottanutkaan siinä:

Jött is egy úr nem igen sokára,

Vaunut neljän hevon vetäminä

Gyorsan hozta őt négy paripája,

Saapui, niissä herra. Kuskin kanssa

Négy paripa cifra szép hintóban.

Lakeij’ istui kuskilaudallansa.

Fönn a bakon kocsis és hajdú van.

”Seisahtukaa!” Pista huudahtaapi,

"Megállj!" kiált Szilaj Pista rája,

”Liikkukoon ken kuolla haluaapi!”

"Mozduljon, aki halálát várja!"

Kuolla tahtonut ei kukaan heistä,

A halálra egynek sem volt kedve,

Paikall’ antoi kuski vaunuin seistä.

Megállottak, kővé merevedve.

Vaunuihin nyt kiirein riensi Pista,

Pista odalépett s minden zseben

Rahat otti herran lakkarista,

Keresztülment lelk'ismeretesen:

Viinitilkan hintaakaan ei jätä

Amit talált, szépen ki is szedte,

Matkalaiselta hän ryöstämättä.

Messzely bor árát sem hagyott benne.

”Menkää!” lausui, rahat saatuansa.

"Elmehettek!" szóla mostan Pista;

”Seis!” hän huusi jälleen, uudestansa

"Hó, megállj!" kiált rá a kocsisra,

Ajamahan kun jo herra läksi,

Ki az ostort már kezébe vette,

”Syntynyt en ole ryöstäjäksi.

"Nem vagyok én zsiványnak teremtve...

Herraseni, viel’ on ropo täällä.”

Itt van, uram, egy fillérig pénze."

Herra katsoi, mitä lienee hällä

Az úr reá nagy szemekkel néze,

Vielä asiata, kenties vainen

Nem tudta: a dolgot mire vélje?

Ilkkuella tahtoi irtolainen?

Tán csak tréfál a haramja véle?

Ei hän ilkkunut, vaan ottamansa

Nem tréfált ő, a pénzt visszaadta,

Rahat antoi, sitten matkahansa

A hintónak hátát fordította,

Läksi jälleen, kulki edellensä,

És elindult és tovább bujdosott.

Harmin, vihan sulki sydämeensä.

Vitt magával bánatos haragot.

Kauvan kulkee Pista kulkuansa,

Meddig tartott bizonytalan utja?

Itsekään ei tiedä matkastansa,

Merre járt-kelt? ő maga sem tudja;

Siksi kunnes kerran tiensä johti

Mig egyszerre csak azt veszi észre,

Jälleen Dunan rantamia kohti.

Hogy a Duna partjaihoz ére.

Dunan rannall’ oli lauttamaja,

Dunaparton áll a révház felett,

Siellä Pista, lautankuljettaja

Hol annakelőtte révészkedett,

Asui vastapäätä Lyyliänsä:

Átellenben Lidiék kunyhaja...

Suru karvasteli sydäntänsä.

Pistának kél keserves sóhaja.

”Oi, miks’ imarteli Lyylin kieli?

"Lidi, Lidi, mért voltál csapodár?...

Vaan ehk’ onkin tyttöraukan mieli

De szegény lyány, tán meg is bántad már,

Muuttunut. Kenties hän suruissansa

Hű szeretőd tán már megsirattad,

Itkee kärsinyttä armastansa.

Aki annyit szenvedett miattad.

Jos vain näen sinun katuvasi,

Ha megbántad hűtelenségedet,

En mä muista uskottomuuttasi.

Elfelejtem a megtörténteket.

Kun vain vast’ oot uskollinen mulle,

Magadat csak ezután becsüld meg:

Kaikki, kaikki annan anteeks sulle!”

Megbocsátok, mert nagyon szeretlek!"

Rannalla näin Pista mietiskeli,

Ezt gondolta, s a ladikba lépe,

Saarelle hän sitten ajatteli

Hogy átevezzen a szigetségbe,

Lähteä ja siellä miettehensä

S hogy Lidinek szóval azt elmondja,

Ilmaista hän aikoi Lyylillensä.

Ami mostan volt csak gondolatja.

Silloin, venheen luokse astuissansa

Épen mikor a ladikba lépett,

Puhetta hän kuuli takanansa:

Háta mögött hallott ily beszédet:

”Hei, mies! Ota meidät mukanasi,

"Hej atyafi, mi is átakarunk,

Hyvän palkan saat sä vaivastasi.”

Várjon kend, jó borravalót adunk."

Dunaan luuli Pista kaatuvansa:

Pista majd befordult a Dunába,

Metsästäjän näk’ hän Lyylin kanssa,

Mert Lidit s a vadász urfit látta:

Kaukaa hän jo heidät oivaltaapi,

Rájok ismert, bár jó messze voltak,

Vaikka hämäräks jo ilta saapi.

S vége járta már az alkonyatnak.

Vielä sykki syömens’ ankarasti,

Féligmeddig összeszedte magát,

Tulijat kun saivat rantaan asti.

Míg amazok elérték csónakát.

Vaan kas heidän hämmästymistänsä,

Hej, mikor a csónakba bementek,

Venheen luona Pistan nähtyänsä!

Gondolhatni, mint rémültenek meg.

Kiirein riensi Pista soutumille.

Pista gyorsan elkezdett evezni.

Nauraa tuskalle ei voinut sille,

Nem lehet azt a kínt megnevezni,

Mi ol’ herralla ja neitosella,

Amit a lyány és az úrfi érzett.

Eivät tienneet, mitä virkkaella.

Nem tudták: hogy kezdjék a beszédet.

Ääneti vain Pista souteleepi.

Pista sem szólt, hanem csak evezett.

Saaren rantaa venhe läheneepi,

Már közel volt hozzájok a sziget,

Silloin selvis synkät aattehensa,

És csak ekkor vette észre magát,

Ympäri hän käänsi venosensa.

S hirtelen megforditá csónakát.

”Minne? Takaisinko?” lausui hälle

"Hova?" szólott most az úrfi, "vissza?"

Herra. ”Eipä juuri, keskemmälle

"Nem egészen," felelt neki Pista,

Dunaa tuonne, siell’ on tänäpänä

"Csak a Duna közepéig... ottan

Pieni tili meillä tehtävänä.”

Veletek egy kis számadásom van."

Lausui näin ja tuokiossa sousi

És amire kimondta ezeket,

Virran keskelle hän, sitten nousi

Már a Duna közepén evezett.

Soutumilta, airot seistessänsä

Itt a vízbe dobta a lapátot,

Virtaan viskasi hän kädestänsä.

S a ladiknak legvégére hágott.

”Tiedättekö? Mull’ on elämästä

"Tudjátok mit?... meguntam éltemet,

Kylliks jo, ja teitä syytän tästä;

És azt timiattatok untam meg;

Toiseen maailmaan nyt muuttaissani

Elmegyek a másvilágra... hanem

Teidätkin vien sinne kerallani!”

Nektek is el kell ám jőni velem!"

Venheen kaas’ hän. Kaikki helmahansa

Szólt s fölfordította a ladikot.

Sulki Duna. Pista kaatuissansa

Mind a három a Dunába bukott.

Petollista syleil’ impeänsä,

A csalfa lyányt Pista megölelte,

Kuolla tahtoi hänen vieressänsä.

Hogy mellette hagyja őt el lelke.

Vaan kun herra vielä lainehista

De amidőn az urfit meglátta,

Uiden koitti päästä, silloin Pista

Hogy úszni tud, hogy úszik javába':

Tarttui häneen, sitten taistelivat,

Utánament, és őt ölelte meg,

Kunnes viimein yhdess’ upposivat.

S küzdöttek, mig el nem merültenek.

Szalkszentmárton, 1846. április 10-24.