Szabad a magyar nép, szabad valahára,

Nyt vapaa on Magyari, jo vapaa vihdoinkin,

Kinek láncot vertek kezére, lábára,

Hän, jonka kädet, jalat taottiin rautoihin,

S görbedt derekával a rabigát vonta,

Hän, joka köyryyn vaipui all’ orjan-ikehen,

Mintha csak állat és nem ember lett volna.

Niin kuin hän olis juhta, ei oiskaan ihminen.

Szabad a magyar nép, fejét föltarthatja,

Nyt vapaa on Magyari, pää pystyss’ olla saa;

Kénye-kedve szerint kezeit mozgatja,

Vapaasti, sitehittä hän kättään liikuttaa;

S mely előbb mint bilincs őtet szorította,

Ja rautaa, joka häntä puristi kahleena,

A vasat mint kardot ő szorítja mostan.

Nyt itse puristaa hän kädessään miekkana.

Szabad a magyar nép... lejárt napod, német!

Nyt vapaa on Magyari; nyt, Saksa, vapise!

Nem táncoltatod te többé ezt a népet,

Et enää kansaa tätä jaloillas polkene,

S pióca módjára nem szívod a vérét,

Sen vert’ et enää juoda saa iilismatona;

Megfizette isten gonoszságod bérét.

Ansaitun palkkas sulle jo maksoi Jumala.

E földön legyen úr a tót vagy a német?

Slovakkiko tai Saksa ois herra tämän maan,

E földön, hol annyi vitéz magyar vérzett!

Tään maan, jot’ yhä kastel’ uroomme hurmeillaan?

Magyar vér szerezte ezt a dicső hazát,

Verillään maan tään kauniin Magyari lunasti,

És magyar vér ezer évig ótalmazá!

Verillään tuhat vuotta puolusti, suojeli.

Nincs itt urasága csak az egy magyarnak,

Ei valtaa täällä muilla, Magyareill’ yksin vaan!

S kik a mi fejünkre állani akarnak,

Ja päämme päälle joku jos pyrkis tanssimaan,

Azoknak mi állunk feje tetejére,

Me hyppäämme sen päähän ja kannuksillamme

S vágjuk sarkantyúnkat szíve közepébe!

Kesk’-sydämehen asti leimamme iskemme.

Vigyázz, magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy,

Mut valvo’os, Magyari, myös öisin valppaasti,

Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség?

Ken tietää milloin päälles kavala karkaapi.

Ha eljön, ugy jőjön, hogy készen találjon,

Kun tulee hän, kaikk’ olkoon valmiina, aseissaan,

Még a félhalott se maradjon az ágyon!

Venyä vuoteellaan ei saa puolikuollutkaan.

Haza és szabadság, ez a két szó, melyet

Vapaus, isänmaani! Oi sanat kalliit net

Először tanuljon dajkától a gyermek,

Imeköön äidin rinnast’ jo lapset pienoiset;

És ha a csatában a halál eléri,

Ja sotatanterelle kun kaatuu sankari,

Utószor e két szót mondja ki a férfi!

Huoahtakoon ne kaksi hän vielä viimeksi.