Azt hittem, hogy szemembül a sors

Mä aattelin jo ainiaaks

Örökre számüze,

Sun kerran poistuneen,

S ismét pillámon vagy, sötét

Ja jälleen kiillät silmässäin

Fájdalmak fényes követe!

Sä tuskain airut tuimien.

Alig vidultam a boldogság

Kun iloitsin ja riemuitsin

Nyájas napsúgarán,

Vast’ äsken onnestan’,

Ismét felhő takarta el,

Sen taasen pilvi peitti pois,

Mely önti záporát reám.

Valaen vihmasadettaan.

De nem, nem zápor ez; csak egy könny,

Ei sadett’ oo se ... kyynel vaan,

Egy könnycseppecske csak,

Yks kyynel pienoinen,

És mégis kínosabb talán,

Ja tuimemp’ ei ois kuitenkaan

Mint volna egy egész patak.

Ves’-tulva virran suuruinen.

Oh sírtam én már, sokat sírtam

Ah, paljon, paljon itkenyt

Miattad, szerelem,

Mä lemmen vuoksi oon,

És siratálak tégedet,

Ja suakin olen itkenyt,

Szegény pusztúló nemzetem.

Sä kansa raukka, onneton.

De ennél keserűbb könyűt még

Mut kyynelt’ ei mun silmästäin

Nem ejtettem soha,

Näin vierryt katkeraa

Sem érted, égő szerelem,

Ei lemmelleni milloinkaan,

Sem érted, hamvadó haza.

Ei sullen, kurja isänmaa.

E könny, mint a tüzes vas, mint a

Kuin rauta kuum’ on kyynel tuo,

Pokolnak lángja, süt...

Kuin lieska helvetin!

Irtóztatón, irtóztatón

Oi hirveää! Mun pistänyt

Orromba ment a pípafüst!

On piipun sauhu sieramiin.

Szatmár, 1847. augusztus