Nem angol ló az én Pegazusom,

Ei hepon’ ole rodust’ Englannin,

Vékony nyakkal, hórihorgas lábbal,

Ei hoikkasääri eikä kaitaluinen,

Nem is német teherhordó állat,

Ei Ala-Saksastakaan syntyisin,

Széles háttal, medve-topogással.

Jykeä, karvanilkka, paksu, puinen.

Magyar csikó az én Pegazusom,

Magyari-varsa runohepon’ on,

Eredeti derék magyar fajta,

Magyari-verta karvakin sen säihkyy!

Világospej síma selyem szőrrel,

Ett’ ihastellen säde auringon

A napsugár hanyatt esik rajta.

Sen silkin hienoill’ lautasilla läikkyy.

Nem nevelték benn az istállóban,

Se kasvanut ei talliss’ ole lain,

Nem is igen járt az iskolába;

Ei koulunkäynyt, säätyhevon lailla;

Kinn született, ott kinn fogtam el a

Se vapaan ilman laps on, ja sen sain

Kis-kunsági szép nagy pusztaságba'.

Ma Kumanian aukeill’ aromailla.

Nem bosszantom a hátát nyereggel,

En sitä konsanaan ma satuloi,

Egy kis csótár van csak ráterítve,

Ma ratsastaissa loimell’ istun vainen;

Úgy ülök rajt, és sebesvágtatva

Mut kun käyn selkään, lentää se min voi,

Ragad, mert ő a villám testvére.

Se, näet sä, salaman on heimolainen.

A pusztákra visz legörömestebb,

Se mielukkaimmin pusztahan mun vie,

Mert a puszta születési helye,

Siell’ aava nummi on sen kotopaikka;

Hej, ha arra fordítom a kantárt,

Se vainun saa jo, kosk’ on sinne tie,

Ugy megugrik, alig bírok vele.

Jo hyppää, hirnuu, tömistää yht’ aikaa.

A falukban megállok egy szóra,

Pidätän aina kyläin kohdallen,

Hol a lyányság, mint a méhe-raj, áll;

Miss’ impiä on kuni mehiläistä,

A legszebbtől egy virágot kérek,

Ma kauneimmalta pyydän kukkasen,

Akkor aztán, akkor ujra hajrá!

Karautan taas kuin tuuli poies näistä.

Visz csikóm, s csak szavamba kerűlne,

Näin hepoin mua vie, kun käskyn saa.

Hogy kivigyen ebből a világból;

Se saattaa pois mun vaikka maailmasta;

Ha szakad a tajték róla: ez a

Suu vaahdoss’ on, ja ruumis suitsuaa

Sok tűztől van, nem a fáradságtól.

Vaan innost’ eikä pelvost’, uuvunnasta.

Pegazusom sohasem fáradt el,

Ei runohepon’ uuvu konsanaan,

Hamarjában még el sem is fárad,

Se uupua ei saa, on kielto hällä;

Biz ezt ne is tegye, mert még messze

Näet pitk’ on mulla matka päällä maan,

Vagyon útam, vágyaim határa.

Ja toivojeni määrä etähällä!

Vágtass, lovam, vágtass, édes lovam,

Tavoita, hepo, virkku temmoppas!

Ha követ vagy árkot lelsz, ugord át,

Ja vuorien ja hautain yli kiidä!

S lábad alá ha ellenség botlik,

Jos vihamiehet estää kulkuas,

Rúgd agyon az ilyen-olyan adtát!

Niin rajutuulen lailla sorra niitä!

Szatmár, 1847. augusztus