1

I.

Jó ideje, hogy a nap lenézett.

Päiv’ on aikaa ollut laskussansa.

Pihennek az elfáradt révészek,

Lauttamiehet kaikki majahansa

A révházban pihennek, alusznak.

Väsyneinä menneet ovat maata;

Szilaj Pista maga nem alszik csak.

Hurja Pistä nukkua ei saata.

Szilaj Pista, tőled én azt kérdem,

Kysyn sulta, lausu, Hurja Pista,

Hogy miért vagy te még most is ébren?

Mit’ on sulla vielä valvomista?

"E kérdésre én csak azt felelem,

Kysymykseen tuohon vastuun saapi:

Hogy ébren tart engem a szerelem."

”Levon multa lempi karkottaapi.”

Holdvilágos éjben Szilaj Pista

Valoaan luo kuuhut taivahalta,

Csónakát a partról eloldozta,

Venosensa pienen rantamalta

Az evezőt is kezébe vette,

Työntää Hurja Pista, airot noutaa,

Át is ment a vízen a szigetbe.

Yli veden saarelle hän soutaa.

A Dunának kellő közepében

Dunan keskikalvoss’ ihanassa

Áll a sziget virágos kertképen.

Kuvastuupi saari kukkimassa;

A szigetnek legszebb virágszála

Kukka saaren muita kaunihimpi

Egy vén halász fiatal leánya.

Vanhan kalastajan nuor’ on impi.

A vén halász nádvityillójában

Vanha kalastaja tuvassansa

Subaágyán alszik már javában.

Nukkumass’ on turkkivuoteellansa;

A vén halász fiatal leánya

Vanhuksenpa tytär valvehella

Sziget partján vár Szilaj Pistára.

Pistaa oottelevi rantasella.

Mikor átért a szép révészlegény,

Kaunis lautturi kun virran yli

Jó dolga lett rózsája kebelén.

Saapui, sulki hänet kullan syli;

Csókolóztak... de nem mondom ezt el!

Suudeltiin... Mutt’ sit’ en kerro tässä!

Tele van a világ irígyekkel.

Kateet oisi heti kielimässä.

Legtüzesebb bor a szép lyány csókja?

Neidon suudelmass’ on viinin tulta,

Csók az észnek könnyen zavarója;

Järjen helposti se hurmaa sulta:

Pistának is megzavarta eszét,

Pistankin jäi järki suudelmaansa.

Származott is tőle tarka beszéd.

Puhua hän alkoi innoissansa.

"Lidi lelkem, Lidim, galambocskám,

”Lyyli armas, Lyyli lintuseni,

Gyöngyvirágom, aranyos halacskám,

Kukkaseni, pieni kultueni,

Gyémánt gyűrűm, csillagom sugára,

Tähtösen’, mi loistat ihanasti,

Csókolj agyon hajnal hasadtára.

Suudellos mua yhä aamuun asti!

Fekete a pillád, kék a szemed,

Sinisilmäs mustain luonten alla

Mint mikor a felhő kettéreped.

On kuin pilvenhalje taivahalla;

A megrepedt felhőben kék az ég,

Halkehesta sinitaivas väikkyy,

S mint ebben a csillag, szemed ugy ég.

Siinä tähtenä sun silmäs säikkyy.

Ha egyetlen egy füzért fonnának

Kukkaset jos kaikki maailmassa

Minden virágából a világnak,

Yhdess’ oisi kukkakiehkurassa,

Át nem érné az én szerelmemet,

Ympär’ ei se riittäis lemmelleni...

Olyan nagy!... s az egyedül a tied.

Ja se yksin sun on, tyttöseni.

Szerelmemnek nincs határa, vége;

Rajaton on aivan lempi mulla,

Hát a tied ily végtelenség-e?

Niinhän lienee, kulta, myöskin sulla?

Csak szerelmed határát ne érjem,

Rajan jos vain löytäisin mä milloin,

Mert ott, kislyány, jaj néked, jaj nékem!

Voi sua, voi mua itseäni silloin!

Egy óriás alszik ott, angyalom,

Jättiläinen tääll’ on, kyyhkyseni,

Egy óriás, az én indulatom;

Jättiläinen, minun mureheni;

Mihelyt odaérkezünk: fölébred,

Rinnassani jos se valtaa saisi,

S összeszaggat engem, úgy mint téged."

Minut sekä sun se musertaisi.”

Így beszélt az ifju révészlegény,

Näin hän lausui, lauttur’nuorukainen;

De megnyugodt a lyány tekintetén,

Mutta tytön katse vakavainen

Tekintetén, mely ezt magyarázta:

Rauhan jälleen toi, hän siitä näki:

Szerelmének nincs vége, határa.

Rajaton on lempi immelläki.

Még sokáig váltogatták a szót.

Kauvan puhuivat he keskenänsä.

Közelökben a fülemile szólt;

Satakielet lauloi lähellänsä;

Vagy tán nem is madár dalolása

Tai ehk’ei se laulu lintusien

Volt ez, hanem szivök dobogása.

Ollutkaan, vaan ääni sydämien.

Elváltanak egymástól végtére

Toisistaan he viimein erosivat.

Szép reménnyel a jövő estére.

Iloist’ ensi iltaa toivottivat:

Az ifju ment a révésztanyába,

Poika meni lauttamajahansa,

A leány ment apja kunyhajába.

Tyttö isän luokse kotiansa.

Csendesség volt az egész vidéken.

Rauhallist’ ol’ luonto kaikkialla.

Hajlott a hold lefelé az égen,

Kuuhut hiljaan laski taivahalla,

Göncölszekér rúdja is leállott,

Otav’ alas painoi purstoansa,

A fiastyúk föl magasra szállott.

Kanaperhe kykki orrellansa.

Csendes a révkocsmárosnak háza,

Rauha valtaa lauttamajasenki,

A szellő a bokrokat nem rázza,

Tuulahdust’ ei pensastossa hengi;

Semmi sem szól, csak a Duna habja,

Dunan aallot, hiljaan värähdellen,

Mely a komp oldalát locsolgatja.

Loiskuttavat lautan reunuksellen.

2

II.

A vén halász város piacára

Markkinoille kalastaja läksi,

Hordta halát a hetivásárra.

Kalaa vei hän sinne myytäväksi.

"Gyere velem a városba, lyányom."

”Kaupunkiin nyt lähde, tyttäreni.” –

"Ha kivánja kend, apám, nem bánom."

”Jos niin tahdot, lähden, taattoseni.”

Apa, leány a városba mentek.

Kaupunkiin jo saapui kumpasetki.

Hej, csak ne lett volna épen péntek!

Voi, miks saikaan perjantaiks tää retki!

Először volt a városban Lidi,

Tyttönen on ensi matkallansa,

Azért nem tetszett ez a nap neki.

Siksi on hän hieman suruissansa.

De csakhamar ezt elfelejtette

Kauvan tok’ ei muistanut hän tätä,

A városi zajnak közepette.

Kaupungiss’ on paljon hälinätä.

Jöttek cifra, szépruhás urfiak,

Nuoret herrat kirjopuvuissansa

S a szép lyánnyal csintalankodtanak.

Ilakoivat neitosien kanssa.

Szólt egy úrfi, ki mellette megáll:

Lausui herra, vieress’ seisovainen:

"Hol termettél, gyönyörű virágszál?"

”Missä kasvoit, kukka kaunokainen?”

Felelt Lidi: "Lenn a szigetségben

”Saarest’ olen tuolta”, Lyyli vastaa,

Termettem a Duna közepében."

”Jota Dunan keskilaineet kastaa.”

Szólt az úrfi: "Már ez derék dolog!

Herra lausui: ”Sepä oivallista!

Mert hisz én is odavaló vagyok.

Minä olen vallan naapurista.

Csak azt mondd meg, van-e már szeretőd?

Sano vainen, armast’ onko sulla!

Ha van, inkább engem szeress, ne őt."

Ja jos oiskin, mun suo siksi tulla.”

Felelt Lidi: "Hogy van-e szeretőm?

Lyyli vastas: ”Armastako oisi?

Azt én senki orrára nem kötöm.

Teidän nenällenne hänt’ en toisi.

Ha az úrfi tudni ugy kivánja:

Vaan jos sitä tietää haluatte,

Van cigányné s van annak kártyája."

Mustalaisen korttiin katsokaatte!”

Ment az úrfi, mivelhogy őt Lidi

Lyylistä kun ei sen selvemmäksi

Csak így apró pénzzel fizette ki;

Nuori herra tullut, pois hän läksi;

De mégis a lyány meg nem állotta,

Mutta tyttö – ehkä sattumalta –

Egyet pillantott utána lopva. -

Herraan katsoi vielä kulmains’ alta.

Ezek után egyszer sok időre

Aik’ on vierryt, Dunan rantamalla

Kiűlt Lidi a Duna szélére.

Taas on kerran Lyyli, kukkivalla

Dunaparton vadvirágok között

Dunarannall’ yksin istuissansa

Űlve a kisleány hálót kötött.

Tyttösemme kutoo verkkoansa.

Ereszkedett már a nap lefelé,

Päivä laskeuu jo vähitellen,

Festegette a bokrok levelét,

Lehdikoita nurmen kultaellen,

Befestette pirosra, sárgára,

Ranta näyttää ruusun hohtavalta,

Piros fátyolt huzott a Dunára.

Dunan pinta välkkyy purppuralta.

A kislyány a hálót csak kötötte,

Verkkoaan vain tyttö kudoskeli,

S ím megzörren a bokor mögötte.

Vaan mi pensahassa rapsahteli?

Ki az? ki jön?... egy fiatal vadász.

Ken se? Nuori metsästäjä vainen.

"Szép jóestét, galambom; mit csinálsz?"

”Iltaa! Mitä teet sä, kaunokainen?”

"Ha nem vak, hát látja, mit csinálok:

”Herra näkee, jos on silmät päässä

Látja az úr, hogy kötöm a hálót;"

Olevan mun verkon te’ennässä!”

Így felelt a kisleány kereken,

Tyttö vastas avomielin tälle,

Hogy melléje lépett az idegen.

Pensaasta jok’ astui näkösälle.

Szólt a vadász: "Te hamis kisleány!

”Paha olet, tyttö armahaisen!

Arcod rózsa, de beszéded csalány.

Kasvot ruusun, puhe polttiaisen.

Látom, te még most is a régi vagy,

Noin kun puhut, noin kun silmäelet,

Szemed s szavad a szívben sebet hagy.

Sydäntäni yhä haavottelet.

De ismersz-e, jut-e még eszedbe,

Eikö muistu sulle mielehesi

Hogy láttuk már egymást az életbe'?

Kerran minut ennen tavanneesi?

Láttuk egymást egy hetivásáron...

Etkö tunne? Muisteleppas!... Viime

Emlékszel-e még rá, szép virágom?"

Markkinoilla kun me juttelimme!”

Felelt Lidi: "Azt én megengedem,

Lyyli lausui: ”Myönnän kyllä herran

Hogy úrfi már találkozott velem;

Ennenkin jo tavanneeni kerran,

De nem olyan nagyok szépségei,

Mutta suurempaakin ihanuutta

Hogy el ne lehetne felejteni."

Unhottaa voi ilman vaikeutta.”

S így amit a vadász úrfi szólott,

Niin mit’ alottikaan nuorukainen,

Minden szóra kapott egy jó tromfot,

Pistosanan sai hän siitä vainen.

Mégsem tudott bosszankodni rája,

Suuttuakaan ei hän voinut hälle,

Arra a kis csintalan leányra.

Tuommoiselle pikku huimapäälle.

Hát csak azon vette észre magát,

Itsekseen hän nyt vain mietiskeli,

Hogy a sötét éjszaka már beállt.

Ilta kun jo yöksi hämärteli.

És így szóla: "Tudod-e aranyom,

”Tiedätkös sä mitä, armahani,

Hogy az útat én innen nem tudom.

Kun en osaa tietä kotiani?

Rám nézve hát rettenetes baj van,

Kovin pelkään illan pimeyttä,

Ha csak tán te nem könyörülsz rajtam.

Jos et sä nyt sääli eksynyttä:

Légy kisérőm csak az erdőszélig,

Tule mulle, pyydän, saattajaksi

Vagy akár a szobám közepéig."

Metsän reunaan vaan, tai kauvemmaksi.”

Lidi végiggondolta a dolgot:

Lyyli tuumi seikkaa loppuun asti:

Ez az úrfi oly sok szépet mondott,

Noin kun herra pyysi koreasti

Oly nyájasan, oly szivesmelegen,

Ja niin hellään ... oishan synti hältä

S ő mindezért háladatlan legyen?

Vielä näyttää kiittämättömältä.

"Világért sem leszek háladatlan!"

”Kiittämätön! Ei, en taivaan tähden!

Szólt a lyányka elhatározottan,

Saattamahan häntä kyllä lähden”.

Szólt magában, azután ezt mondta

Näin hän päätti ensin syömessänsä,

Fennszóval, a vadászra pillantva:

Sitten katsoi herraan vierellänsä.

"Jőjön hát az úrfi, jőjön velem,

”Tulkoon sitte herra mukanani

De hazáig el nem kisérhetem,

Metsän reunaan tuonne, kerallani,

Elkisérem csak az erdőszélig...

Mutt’ ei kauvemmaksi, kotiin asti,

Mert az embert könnyen megitélik."

Pahat huudot saa niin nopeasti.”

És elmentek. Mire Lidi megjött,

Menivät. Kun Lyyli palas, siellä

Szilaj Pista már régen kikötött.

Pista ootteli jo rantatiellä.

"Régen várlak, hol jártál, galambom?"

”Kauvan vuotin. Missä kävit, kulta?”

Ez nem tudta: hirtelen mit mondjon?

Vastaust’ ei tullut vuotetulta.

3

III.

Lidinek a magaviselete

Lyylin käytös hieman kummallista

Akkor este különös lehete,

Illall’ lienee ollut, sillä Pista

Mert Pistának az sehogy sem tetszett,

Siit’ ei pitänyt ja syömessänsä

S kegyetlenűl gyanakodni kezdett.

Epäillä hän alkoi Lyyliänsä.

Hej a gyanú furcsa gyermek pedig!

Epäluulon laps’ on kummallinen!

Mihelyest a világra születik,

Syntyissään se on jo nälkähinen,

Mindjárt éhes, mindjárt enni vágyik,

Ensin syö se kohta, nälkänänsä,

S ha jóllakott: szörnyeteggé válik.

Sitten hirviöks saa syötyänsä.

Mit tett Pista? már a másik este

Pista hän jo ensi iltamaksi

Bokor mögé bujt titokban, s leste...

Väjymähän hiipi pensaan taaksi.

Tán maga sem tudta, hogy mit lesett?

Minkätähden, sit’ ei tiennyt, mutta

Csak várta, hogy mit hoz a vakeset.

Jotain odotti hän, jotain uutta.

Nem soká várt, hogy egy úr érkezett,

Kohta saikin herra rantaselle,

S hallott tőle édes beszédeket,

Sulosuin hän puhui impyelle,

Mikre Lidi csak ugy irult-pirult,

Kas, kun Lyylin posket punahteli!

Szilaj Pista mérgében majd megfult.

Vihassansa Pista kiehueli.

S ha még nem lett volna más, csak beszéd,

Vaan ei sanoiss’ ollut vielä kyllin,

De az úrfi meg is fogta kezét

Helmahansa otti herra Lyylin,

A leánynak, sőt meg is ölelte...

Syleilikin häntä, armahinta.

Poklokra szállt Pistának a lelke.

Helvettinä raivos Pistan rinta.

Fölugrik, az úrfit megrohanja:

Esille nyt syöksi lauttur’ hurja:

"Gyilkos, zsivány, gaz, lator, haramja!

”Haa! Sä pettur’, ilkiö, konna kurja!

Igy csábitsd el más ember mátkáját..."

Vietelläkö tyttön’ aijot!” Heti

S kirántotta zsebéből bicskáját.

Tupestansa Pista puukon veti.

A bicska a vadász szivének ment,

Metsästäjän rintaan löi hän tällä,

De a vadász puskával állt ellent.

Mutta metsästäjä pyssynpäällä

Puskaággyal úgy ütötte főbe,

Vastusti, löi Pistaa sillä päähän,

Hogy hosszában elbukott a fűbe.

Tämä vaipui alas verissähän.

Mikor Pista magához tért megint,

Tunnoilleen kun tuli jälleen Pista,

Lassan fölállt, jobbra-balra tekint,

Ympäri hän katsoo – kummallista!

Senkit sem lát... sem vadász, sem leány.

Poiss’ on herra, poiss’ on tyttö... Voisko

Azt gondolja: csak álmodott talán.

Valhett’ olla tää, se unta oisko?

Hogy nem álom, azt onnan tudta meg,

Unta ei se ollut, sen hän näki,

Mert vére még akkor is csepegett.

Virtasihan vielä verensäki.

Sírt bujában, sírt, sírt... könnye, vére

Tuskassaan hän sitten itkeskeli:

Összefolyva csorgott le képére.

Kyynel, veri yhteen virtaeli.

4

IV.

Szép Lidihez a vadász el-eljár,

Metsästäj’ on kauniin Lyylin kanssa,

S bátorsággal ölelkezhetnek már.

Huoleti he nyt jo toisiansa

Nem tartanak semmi ellenségtől,

Syleilee, ei heill’ oo vihamiestä,

Szilaj Pista eltűnt a vidékről.

Yksikään ei tiedä Pistan tiestä.

Szilaj Pista elment nagy bujában;

Pista murhemiellä katkeralla

Hol bujdosik most, melyik világban?

Kuljeksii nyt poissa maailmalla.

Erős szélvész volt szive bánata,

Eemmäs yhä ajelehti vainen

Szegény fiút messze ragadhatta.

Tuskan myrskysäässä nuorukainen.

Vándo'lt Pista, hátra sem tekintvén,

Niin hän kulki, minne tiensä johti,

Meg sem állt, csak a Bakony közepén;

Vihdoin sai hän Bakonyia kohti;

Bakonyerdő kellő közepében

Siellä, Bakonymetsän takamaalla

Megpihent egy vén cserfa tövében.

Levähti hän vanhan tammen alla.

Pihent ám, de nem pihent, csak teste,

Levähti, niin kyllä – ruumiistansa,

Lelkét ő le nem csendesíthette.

Sielu siell’ ei löynnyt lepoansa,

Teste tó volt, lelke benne a hal.

Niinkuin kala ui vain nopeammin,

Bár a tó áll: a hal benne nyargal.

Vaikka tyynnä onkin vesi lammin.

"Zsivány leszek, zsivány, utonálló,

”Murhur’ olen, murhur’, rosvoaja,

Végesvégül bitófa-cifrázó!

Kohta hirsipuun vain koristaja!

Mit bánom én? jussak a bitóra,

Pyövelille mennä parast’ oisi,

Az lesz nekem legboldogabb óra."

Hän se tuskilleni lopun toisi.”

Kiült a nagy országút szélére,

Maantien ääreen istui nuorukainen,

S várakozott jómódú vendégre,

Ehkä kulkis joku matkalainen,

Kinek oly nagy teher lesz zsebében,

Joll’ ois yhtä paljon rikkautta,

Mint őneki bátorság szivében.

Kuin on lautturilla rohkeutta.

Jött is egy úr nem igen sokára,

Kauvan ei hän oottanutkaan siinä:

Gyorsan hozta őt négy paripája,

Vaunut neljän hevon vetäminä

Négy paripa cifra szép hintóban.

Saapui, niissä herra. Kuskin kanssa

Fönn a bakon kocsis és hajdú van.

Lakeij’ istui kuskilaudallansa.

"Megállj!" kiált Szilaj Pista rája,

”Seisahtukaa!” Pista huudahtaapi,

"Mozduljon, aki halálát várja!"

”Liikkukoon ken kuolla haluaapi!”

A halálra egynek sem volt kedve,

Kuolla tahtonut ei kukaan heistä,

Megállottak, kővé merevedve.

Paikall’ antoi kuski vaunuin seistä.

Pista odalépett s minden zseben

Vaunuihin nyt kiirein riensi Pista,

Keresztülment lelk'ismeretesen:

Rahat otti herran lakkarista,

Amit talált, szépen ki is szedte,

Viinitilkan hintaakaan ei jätä

Messzely bor árát sem hagyott benne.

Matkalaiselta hän ryöstämättä.

"Elmehettek!" szóla mostan Pista;

”Menkää!” lausui, rahat saatuansa.

"Hó, megállj!" kiált rá a kocsisra,

”Seis!” hän huusi jälleen, uudestansa

Ki az ostort már kezébe vette,

Ajamahan kun jo herra läksi,

"Nem vagyok én zsiványnak teremtve...

”Syntynyt en ole ryöstäjäksi.

Itt van, uram, egy fillérig pénze."

Herraseni, viel’ on ropo täällä.”

Az úr reá nagy szemekkel néze,

Herra katsoi, mitä lienee hällä

Nem tudta: a dolgot mire vélje?

Vielä asiata, kenties vainen

Tán csak tréfál a haramja véle?

Ilkkuella tahtoi irtolainen?

Nem tréfált ő, a pénzt visszaadta,

Ei hän ilkkunut, vaan ottamansa

A hintónak hátát fordította,

Rahat antoi, sitten matkahansa

És elindult és tovább bujdosott.

Läksi jälleen, kulki edellensä,

Vitt magával bánatos haragot.

Harmin, vihan sulki sydämeensä.

Meddig tartott bizonytalan utja?

Kauvan kulkee Pista kulkuansa,

Merre járt-kelt? ő maga sem tudja;

Itsekään ei tiedä matkastansa,

Mig egyszerre csak azt veszi észre,

Siksi kunnes kerran tiensä johti

Hogy a Duna partjaihoz ére.

Jälleen Dunan rantamia kohti.

Dunaparton áll a révház felett,

Dunan rannall’ oli lauttamaja,

Hol annakelőtte révészkedett,

Siellä Pista, lautankuljettaja

Átellenben Lidiék kunyhaja...

Asui vastapäätä Lyyliänsä:

Pistának kél keserves sóhaja.

Suru karvasteli sydäntänsä.

"Lidi, Lidi, mért voltál csapodár?...

”Oi, miks’ imarteli Lyylin kieli?

De szegény lyány, tán meg is bántad már,

Vaan ehk’ onkin tyttöraukan mieli

Hű szeretőd tán már megsirattad,

Muuttunut. Kenties hän suruissansa

Aki annyit szenvedett miattad.

Itkee kärsinyttä armastansa.

Ha megbántad hűtelenségedet,

Jos vain näen sinun katuvasi,

Elfelejtem a megtörténteket.

En mä muista uskottomuuttasi.

Magadat csak ezután becsüld meg:

Kun vain vast’ oot uskollinen mulle,

Megbocsátok, mert nagyon szeretlek!"

Kaikki, kaikki annan anteeks sulle!”

Ezt gondolta, s a ladikba lépe,

Rannalla näin Pista mietiskeli,

Hogy átevezzen a szigetségbe,

Saarelle hän sitten ajatteli

S hogy Lidinek szóval azt elmondja,

Lähteä ja siellä miettehensä

Ami mostan volt csak gondolatja.

Ilmaista hän aikoi Lyylillensä.

Épen mikor a ladikba lépett,

Silloin, venheen luokse astuissansa

Háta mögött hallott ily beszédet:

Puhetta hän kuuli takanansa:

"Hej atyafi, mi is átakarunk,

”Hei, mies! Ota meidät mukanasi,

Várjon kend, jó borravalót adunk."

Hyvän palkan saat sä vaivastasi.”

Pista majd befordult a Dunába,

Dunaan luuli Pista kaatuvansa:

Mert Lidit s a vadász urfit látta:

Metsästäjän näk’ hän Lyylin kanssa,

Rájok ismert, bár jó messze voltak,

Kaukaa hän jo heidät oivaltaapi,

S vége járta már az alkonyatnak.

Vaikka hämäräks jo ilta saapi.

Féligmeddig összeszedte magát,

Vielä sykki syömens’ ankarasti,

Míg amazok elérték csónakát.

Tulijat kun saivat rantaan asti.

Hej, mikor a csónakba bementek,

Vaan kas heidän hämmästymistänsä,

Gondolhatni, mint rémültenek meg.

Venheen luona Pistan nähtyänsä!

Pista gyorsan elkezdett evezni.

Kiirein riensi Pista soutumille.

Nem lehet azt a kínt megnevezni,

Nauraa tuskalle ei voinut sille,

Amit a lyány és az úrfi érzett.

Mi ol’ herralla ja neitosella,

Nem tudták: hogy kezdjék a beszédet.

Eivät tienneet, mitä virkkaella.

Pista sem szólt, hanem csak evezett.

Ääneti vain Pista souteleepi.

Már közel volt hozzájok a sziget,

Saaren rantaa venhe läheneepi,

És csak ekkor vette észre magát,

Silloin selvis synkät aattehensa,

S hirtelen megforditá csónakát.

Ympäri hän käänsi venosensa.

"Hova?" szólott most az úrfi, "vissza?"

”Minne? Takaisinko?” lausui hälle

"Nem egészen," felelt neki Pista,

Herra. ”Eipä juuri, keskemmälle

"Csak a Duna közepéig... ottan

Dunaa tuonne, siell’ on tänäpänä

Veletek egy kis számadásom van."

Pieni tili meillä tehtävänä.”

És amire kimondta ezeket,

Lausui näin ja tuokiossa sousi

Már a Duna közepén evezett.

Virran keskelle hän, sitten nousi

Itt a vízbe dobta a lapátot,

Soutumilta, airot seistessänsä

S a ladiknak legvégére hágott.

Virtaan viskasi hän kädestänsä.

"Tudjátok mit?... meguntam éltemet,

”Tiedättekö? Mull’ on elämästä

És azt timiattatok untam meg;

Kylliks jo, ja teitä syytän tästä;

Elmegyek a másvilágra... hanem

Toiseen maailmaan nyt muuttaissani

Nektek is el kell ám jőni velem!"

Teidätkin vien sinne kerallani!”

Szólt s fölfordította a ladikot.

Venheen kaas’ hän. Kaikki helmahansa

Mind a három a Dunába bukott.

Sulki Duna. Pista kaatuissansa

A csalfa lyányt Pista megölelte,

Petollista syleil’ impeänsä,

Hogy mellette hagyja őt el lelke.

Kuolla tahtoi hänen vieressänsä.

De amidőn az urfit meglátta,

Vaan kun herra vielä lainehista

Hogy úszni tud, hogy úszik javába':

Uiden koitti päästä, silloin Pista

Utánament, és őt ölelte meg,

Tarttui häneen, sitten taistelivat,

S küzdöttek, mig el nem merültenek.

Kunnes viimein yhdess’ upposivat.

Szalkszentmárton, 1846. április 10-24.