I.
1
Want dan worden alle dingen verlaten.
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
De stilte der hemelen raakt los, voorgoed, van
a világvégi esett földeké,
die der gevallen landen, op het einde van de wereld,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
zoals ook van de stilte der hondenhokken.
A levegőben menekvő madárhad.
In de lucht een vluchtende vogelschaar.
És látni fogjuk a kelő napot,
We zien straks de opgaande zon,
mint tébolyult pupilla néma és
stom als een krankzinnig pupilgat en.
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
als een loerend wild dier, rustig.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
Ik echter, wakend in mijn ballingschap,
hányódom én, mint ezer levelével,
want hoe zou ik die nacht ook kunnen slapen,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
woel als een boom met duizend bladeren
Ismeritek az évek vonulását,
en spreek zoals een boom, bij nachttij:
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
Kennen jullie het trekken der jaren
ismeritek törődött kézfejem?
langs gekreukte velden, de stromende tijd?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
En begrijp je ook de rimpels der sterfelijkheid,
És tudjátok, miféle fájdalom
op mijn handrug de verweerde lijnen?
tapossa itt az örökös sötétet
Weet je een naam voor zo’n eenzaamheid?
hasadt patákon, hártyás lábakon?
En weet je welke pijn hier
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
op gespleten hoeven en vliezige poten
a rézsut forduló fegyencfejet,
door het eeuwige donker treedt?
ismeritek a dermedt vályukat,
De nacht, de koude, de kuil,
a mélyvilági kínt ismeritek?
het wegdraaien van een geschoren hoofd,
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
kén je ook de verkleumde troggen en
a haragos ég infravörösében.
het in diepste diepten sluimerende leed?
Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
De zon is op. Een handvol bomen, zwart en dood
Nincs semmije, árnyéka van.
tegen de lucht van kwaad infrarood.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Zo ga ik. Alom vernieling.
Ezért tanultam járni! Ezekért
Zo stapt een mens voort, zonder geluid.
a kései, keserü léptekért.
Bezit niets. Zijn schaduw.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
Een stok. Zijn kamppak. Huid.
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
II.
fácskákat s ágacskáikat.
Hiervoor leerde ik lopen! Voor deze
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
late, bittere gang.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
En straks wordt het avond. Nacht-slijk
hallani óriási fáit!
koekt op mij aan en ik sla onder dichte wimpers
Haza akartam, hazajutni végül,
dit trekken verder gade, de koortsige
ahogy megjött ő is a Bibliában.
kleine bomen met hun tere takjes.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Het hete bosje, blad voor blad.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
Ooit lag hier het paradijs.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
In halfslaap komt de pijn weer:
már sírnak is, ölelnek botladozva.
ik hoor zijn machtige bomen!
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –
Terug wilde ik, eindelijk terug,
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
zoals ook Hij weeromkwam in de Schrift.
kit úgy szerettem. Év az évre,
Op het erf mijn gruwelijke schaduw.
de nem lankadtam mondani,
Verweerde stilte, oude ouders in het huis.
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
Daar komen ze al, roepen mijn naam, huilen,
a már-már elfuló reményt,
de stakkers, en omhelzen mij strompelend.
hogy megjövök és megtalállak.
De oerorde neemt me weer op.
Torkomban lüktet közeled.
Ik leun over windkoele sterren –
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
Kon ik je nu maar spreken
én nem beszélem. Élnek madarak,
die ik zo liefhad! Jaar na jaar
kik szívszakadva menekülnek mostan
bleef ik het herhalen, zoals een kind dat in
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
een spleet van de schutting huilt:
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
de langzaam stikkende hoop
és mozdulatlan égő ketrecek.
dat ik eens terugkwam en je zou vinden.
Nem értem én az emberi beszédet,
Je nabijheid klopt in mijn keel.
és nem beszélem a te nyelvedet.
Ik ben als een wild dier, zo angstig.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Je woorden, de taal der mensen
Iszonyu terhe
spreek ik niet meer. Er leven vogels
omlik alá a levegőn,
die nu met splijtend hart vluchten
hangokat ad egy torony teste.
onder een hemel in vuur en vlam.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Verlaten latten staan in een gloeiend veld
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
en roerloos brandende kooien.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Ik versta de menselijke taal niet
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
en ik spreek niet wat jij spreekt.
3
Mijn woorden zijn nog daklozer dan het woord!
Látja Isten, hogy állok a napon.
Ik heb niet eens woorden.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
Een vreselijk gewicht
árnyékomat a levegőtlen présben.
glijdt af langs de hemelboog.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
Het lichaam van een toren geeft geluid.
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
Je bent nergens. Wat is de wereld leeg.
akkorra már a teremtmények arca.
Tuinstoelen, een ligstoel, daar. Vergeten.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
Mijn schaduw rinkelt tussen scherpe stenen.
csorog alá, csorog az üres árok.
Ik ben moe. Een mens die uit de aarde steekt.
1956
III.
God ziet mij in de zon staan.
Hij ziet mijn schaduw over stenen en hek.
Hij ziet mijn schaduw ademloos staan
in de wurgpers van luchtledigheid.
Dan ben ik al gelijk een kiezel;
dood plooisel, schets van duizend kerven.
Dan is al wat van het gezicht der schepsels bleef
een handvol gruis. Wat scherven.
En in plaats van tranen: rimpels. Over het gelaat
stromen de lege, lege greppels, traag.