1

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Neb všechno zde má opuštĕno být.

Külön kerül az egeké, s örökre

a világvégi esett földeké,

Už oddĕleno ticho v nebesích

s megint külön a kutyaólak csöndje.

a ticho zemí, jež jsou svĕta kraj,

A levegőben menekvő madárhad.

navždy. Buď zvlášť i ticho bud, tĕch psích!

És látni fogjuk a kelő napot,

I spatříme, jak slunce vychází,

mint tébolyult pupilla néma és

když vzduchem prchá pryč za ptákem pták…

mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

Nĕmé, jak pominutá pupila.

De virrasztván a számkivettetésben,

Jak číhající šelma, klidné tak.

mert nem alhatom akkor éjszaka,

hányódom én, mint ezer levelével,

Já, bdící ve vyhnanství tuto noc,

és szólok én, mint éjidőn a fa:

kdy z lůžka spánek odejde mi zas,

Ismeritek az évek vonulását,

se třesem zazmítám a promluvím

az évekét a gyűrött földeken?

jak strom tisícem listů v noční čas.

És értitek a mulandóság ráncát,

ismeritek törődött kézfejem?

Znáte krok roků? Jak jde roků krok

És tudjátok nevét az árvaságnak?

po polích zválených od vĕčných bĕd?

És tudjátok, miféle fájdalom

A vrásky od pomíjivosti? Hřbet

tapossa itt az örökös sötétet

mé ruky udřený jak koňský hřbet?

hasadt patákon, hártyás lábakon?

A jmĕno pustoty a siroby?

Az éjszakát, a hideget, a gödröt,

A bolest, jaká temnotami tich

a rézsut forduló fegyencfejet,

tu dupe na svých prasklých kopytech

ismeritek a dermedt vályukat,

či šlape na svých nohou blanitých?

a mélyvilági kínt ismeritek?

Noc, zimu, jámu? Hlavu vĕzňovu

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten

pootočenou bez vší nadĕje

a haragos ég infravörösében.

šikmo a nikam, znáte ztuhlý žlab,

Így indulok. Szemközt a pusztulással

trápení z hlubin svĕta, znáte je?

egy ember lépked hangtalan.

Nincs semmije, árnyéka van.

I vyšlo slunce. A tmavý sám bez lesa,

Meg botja van. Meg rabruhája van.

prut stromu… Infračerveň: Vzteklá nebesa.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért

A takto se vydávám zkáze vstříc.

a kései, keserü léptekért.

Jde bez hlesu človĕk. Tím bezcestím.

S majd este lesz, és rámkövül sarával

Má hůl. A šat vĕzeňský.

az éjszaka, s én húnyt pillák alatt

Jinak nic. Už jen stin.

őrzöm tovább e vonulást, e lázas

fácskákat s ágacskáikat.

2

Levelenként a forró, kicsi erdőt.

Tak proto jsem se učil chodit! Pro ty

Valamikor a paradicsom állt itt.

své tolik pozdní, tolik hořkĕ kroky!

Félálomban újuló fájdalom:

hallani óriási fáit!

Pak přijde večer, ztuhne na mnĕ noc

Haza akartam, hazajutni végül,

i se svým blátem, a já pod víčky

ahogy megjött ő is a Bibliában.

dál střežím horečnatĕ tažení:

Irtóztató árnyam az udvaron.

stromky i nejdrobnĕjší vĕtvičky.

Törődött csönd, öreg szülők a házban.

List po listu ten žhavý, malý les –

S már jönnek is, már hívnak is, szegények

už celý les tu… Zde stál kdysi ráj.

már sírnak is, ölelnek botladozva.

Žal polosnem se vrací: šumĕní,

Visszafogad az ősi rend.

jež v rajských korunách se probírá.

Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,

Toužil jsem – domů. Konečnĕ zde být.

kit úgy szerettem. Év az évre,

I on se v Bibli vrátil přes dáli!

de nem lankadtam mondani,

Na dvoře zas jen ten můj hrůzný stín.

mit kisgyerek sír deszkarésbe,

Udřené ticho, dům, v nĕm zestárlí

a már-már elfuló reményt,

rodiče, a už jdou, už sevřou mĕ

hogy megjövök és megtalállak.

do vetché náruče, už přetrhne

Torkomban lüktet közeled.

ticho pláč… Zpĕt mĕ vítá dávný řád.

Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Lokty opřen o hvĕzdy vĕtrné:

Szavaidat, az emberi beszédet

én nem beszélem. Élnek madarak,

Kéž s tebou, kterou jsem mĕl kdysi rád,

kik szívszakadva menekülnek mostan

bych promluvit smĕl! Jenom jedinkrát.

az ég alatt, a tüzes ég alatt.

Rok za rokem jsem opakoval to,

Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,

co dítĕ svĕřuje do škvíry vrat

és mozdulatlan égő ketrecek.

plaňkových, šeptem, s pláčem. Nadĕji,

Nem értem én az emberi beszédet,

už mizející. Že se vrátím sem,

és nem beszélem a te nyelvedet.

najdu tĕ. Blízkost tvá mi zrychlila

Hazátlanabb az én szavam a szónál!

tep, jako šelma vyplašený jsem…

Nincs is szavam.

Iszonyu terhe

Tvá slova neznám, ani lidskou řeč.

omlik alá a levegőn,

Hle - ptáci. Volným vzduchcm letĕl si

hangokat ad egy torony teste.

za ptákem pták. Dnes divĕ prchají

Sehol se vagy. Mily üres a világ.

pod nebem, planoucími nebesy.

Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.

Stesk planĕk v žhnoucím poli vetknutých,

Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.

hořící klece, prázdno na sutích.

Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

A já, já nerozumím lidskĕ řeči,

3

tvůj jazyk neznám… Je osiřelejší

Látja Isten, hogy állok a napon.

mé slovo než slovo. Já ani slov

Látja árnyam kövön és keritésen.

už nemám.

Lélekzet nélkül látja állani

A zlá tíha přilnavá

árnyékomat a levegőtlen présben.

se bortí se vzduchem a do ticha

Akkorra én már mint a kő vagyok;

své zvuky tĕlo vĕže vydává.

halott redő, ezer rovátka rajza,

egy jó tenyérnyi törmelék

Ne, nikde nejsi. Jak je pustý svĕt.

akkorra már a teremtmények arca.

Zapomenutá židle vedle mĕ.

És könny helyett az arcokon a ráncok,

Řinčí můj stín na ostrých kamenech.

csorog alá, csorog az üres árok.

Jsem unavený. Čním tu ze zemĕ.

1956

3

Že stojím v plném slunci, vidí Bůh.

Na kameni můj stín – či teď už ne?

Na plaňkách plotu, vrat; Bůh vidí stát

bez dechu stín v drtičce bezvzdušné.

V té chvíli už já budu kámen sám:

runové písmo, ohyb ztuhlý, tma.

Tvář živých bytostí v té chvíli tam

jen plnou hrstí drtĕ už být má.

Ne v slzách; ve vráskách – tvář dávnovĕká.

Jen prázdná jáma po ní stéká, stéká…