Látjátok feleim, egyszerre meghalt
Vidite, drugovi, mrtav je, ispario
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
ostavio nas. Sve nas prevario.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
Poynavasmo ga. Ne bješa velik nit izvanredan.
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
Tek srce, našem srcu drag i ugodan.
De nincs már.
Nema ga više,
Akár a föld.
sad je zemljica.
Jaj, összedőlt
Joj, raspala se
a kincstár.
jedna riznica.
Okuljatok mindannyian e példán.
Primjer baš ovaj nek vam je poučak:
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
takav je čovjek. Jedinstven primjerak.
Nem élt belőle több és most sem él,
Ne živje takvih više, tek jedan, nek se zna,
s mint fán se nő egyforma két levél,
na istom stablu nisu jednaka lista dva
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
i njemu nikad neće biti slična.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
Pogledajte tu glavu, ta dva sad bezlična
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
draga oka. Pogledajte tu ruku sivu
mely a kimondhatatlan ködbe vész
što pada sad u maglu neizrecivu
kővé meredve,
ukočena ko kamen,
mint egy ereklye,
ko relikvija, znamen
s rá ékírással van karcolva ritka,
na kojem klinastim pismom piše sjajna
egyetlen életének ősi titka.
jedine jedinke života drevna tajna.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Ma tko da bješe, sjaj, toplina bješe.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Svak znao ga i javljao: on bješe.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
Kako je ovo il ono jelo najradije htio
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
i govorila mu usta što ih zapečatio
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
sad mir, i kako nam u ušima glas bio
mint vízbe süllyedt templomok harangja
njegov ko hram što se u moru utopio,
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
kako još nedavno za svoj stol jw sjeo:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
„Sinko, malo sira sada bih pojeo“,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
il kako je vino pio, ko dijete
kezében égő, olcsó cigaretta
buljio u dim iz svoje cigarete,
füstjére, és futott, telefonált,
kako je hodao, telefonirao
és szőtte álmát, mint színes fonált:
i šarene niti snova prebirao:
a homlokán feltündökölt a jegy,
kako mu na čelu sjao znamen fini
hogy milliók közt az egyetlenegy.
međ milijunima da je on jedini.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
Možeš ga tražiti, nećeš ga pronaći
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
ni tu, ni u Africi, na pol možeš zaći,
a múltba sem és a gazdag jövőben
u prošlosti krenuti, u budućnost sklada
akárki megszülethet már, csak ő nem.
rađat će se ma tko, ali on – nikada.
Többé soha
Nikad više
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
uz bledunjav smiješak neća da uzdiše.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
Presiromašna je vila kob što tvori
hogy e csodát újólag megteremtse.
da ponovo čudo jedinke te stvori.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
Slatki prijatelju, sve to jako liči
mint az az ember ottan a mesében.
na nekog čovjeka smišljena u priči.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
Na njega je život jednom tek mislio,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
a mi se raspričali: „Eto, živ je, čio...“
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
Onda se na njega teret neba slio
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
a mi već plačuć pričamo: „Tek bio...“
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
Eno ga, leži, snažan, borben lik
mint önmagának dermedt-néma szobra.
kao svoj vlastiti skamenjen spomenik.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Ne probude ga suze, riječi, lijek...
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Na zemlji tek jednom provedeš svoj vijek.
1933