Indulsz, pályavégezett év,

Na izmaku godine krećeš, godino

Menj... de várj, ne menj magad,

namirena, Ne idi sama, stoj;

Sötét van a másvilágba'.

Gust je ispodnji mrak,

Jó lesz egy kis égő lámpa:

Treba ti svetla zrak,

Vidd magaddal dalomat.

Ponesi sobom poj.

Megpendítem, régi lantom,

Laćam se tebe, struno

Megpendítem húrjaid;

Što dugo već tamburaš,

Már régóta vagy te nálam,

Štimujem prozukle žice;

Sokat szóltál... megpróbálom,

Stara mi družbenice,

Tudnál-e még valamit?

Šta li to jošte znaš?

Ha valaha szépen szóltál,

Vredela ako si što,

Most legyen szép éneked;

Najlepši pusti glas,

Légy méltó neved hiréhez,

Prilika sada je prava

Tedd még ünnepibbekké ez

Da se razglasi slava

Ünnepélyes perceket.

U ovaj praznični čas.

És ki tudja? tán utósó,

Ko zna? Možda poslednja,

Legutósó lesz e dal;

Potonja biće to pesma;

Tán ha téged most leteszlek,

Ako je odložim tuna

Többé majd föl sem vehetlek,

I ne latim se tih struna,

Hangod, életed kihal.

Presahnuće životna česma.

A hadistenhez szegődtem,

Podanik boga Marsa

Annak népéhez megyek;

Ne mogu iz stroja više,

Esztendőre hallgat a dal,

Zagnjuren u eru rujnu

Vagy ha írok, véres karddal

Povesnicu pevam bujnu,

Írok költeményeket.

Gde sablja krvlju piše.

Zengj tehát, zengj, édes lantom,

Odjekuj i ti, žičana drugo,

Zengd ki, ami benned van,

Odjecaj šta te skoli;

Szólj vadúl, és szólj szelíden,

Drska i smerna nota ti svaka,

Ragyogóan és sötéten,

Bliskavica okolnog mraka

Szomorúan és vigan.

Što i raduje i boli.

Légy vihar, mely haragában,

Olujnog vetra budi glasnik

Ősi tölgyeket szakít,

Što vitla bez straha i mane;

Légy szellő, mely mosolyogva

Ali i lahor što nežno diše

Csendes álomba ringatja

Dok osmehnuto, plaho njiše

A mezők fűszálait.

Travke s naše poljane.

Légy tükör, melyből reám néz,

Ogledni zorno u sebi

Egész, egész életem,

Života šareni mlaz,

Melynek legszebb két virága

Čija dva najlepša cveta

A mulandó ifjuság s a

Behu – mladosti seta

Múlhatatlan szerelem.

I ljubavni neprolaz.

Adj ki minden hangot, lantom,

Sve što kriješ u sebi

Ami benned még maradt...

Neka zazvuči jasno;

A nap is midőn lemégyen,

I smiraj sunca pali

Pazarolva földön égen

Obilje boja što gali,

Szétszór minden sugarat.

Dok još nije prekasno.

S szólj erősen, lantom, hogyha

Oglasi se bezobzirce,

Már utósó e dalod;

Pesmo moja, na pretek,

Hirtelen ne haljon ő meg!

Neka glas tvoj ne umine,

Zengjék vissza az időnek

Nek odjeknu u vremenu

Bércei, a századok.

Svi vrhunci, svaki vek.

Debrecen, 1848. december