Iza onih modrih gorskih bila

Azokon a szép kék hegyeken túl

Od sada živećeš, moja najmilija,

 Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl,

Privijena uz svog srećnog muža

 Ott fogsz élni boldog férjed mellett,

Kome milje tvoje srce pruža;

 Kit boldoggá egyedűl szived tett;

Upoznaćeš dragosti daleke

 Napkeletről messzebb napkeletre

U rumeni nove zore neke,

 Jössz velem, hogy mulathass kedvedre,

Dubrave Erdelja, samotnice,

 Odaviszlek szép Erdélyországba,

Podastreće pred nas svoje lice.

 Láposvölgyi regényes magányba.

Usudu verni smo i ti i ja,

 Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk,

Jedini drug nam je priroda,

 Mert ott csak a természet lesz vélünk,

Vekovečno divotno jestestvo,

 A dicső, az örökszép természet,

Zanosa i divljenja nam mesto.

 Kinek arcát oly gyönyörrel nézed,

Ima li druga boljeg, kaži,

 Mert tudod, hogy leghivebb barátom,

Što nikad ga ne uhvatih u laži,

 Kit sohasem kaptam hazugságon,

Što senku s duše bolne skida,

 Ki elűzi a lélek kigyóit,

Ne nanosi rane već ih vida.

 Ki sohasem sebesít, de gyógyit.

Živećemo izvan svakih muka,

 Ottan élünk a világtol távol,

I neće nas taći svetska buka,

 Semmi sem jut el hozzánk zajábol,

Samo romor nalik bruju mora,

 Csak az a halk, tengerféle morgás,

Odjek nekih dalekih razdora,

 Mely a zajnak csak viszhangja, nem más,

Nemoćan da rastera nam snove

 S mely meg nem zavarja álmainkat,

Dok nas uljuljkuje u zanose nove.

 Sőt még költőibb álmakba ringat.

Tamo te vodim, jedini moj cvete,

 Odaviszlek, egyetlen virágom

Samoća i pustoš gde nisu uklete,

 A nagy földön, e nagy pusztaságon,

Ne bi li reči za te izmišljene,

 Ott gyakorlom én be ezt a régen

Ženo moja mila, grunule iz mene!

 Óhajtott szót: kedves feleségem!

 Szatmár, 1847. szeptember 1-7.